Édes és keserű, bús és mosolygós volt egyszerre a rőt levélruhába bújt lány története. Kutakodtam a titka után, de az jól elrejtőzött a mesebeli öreg fa ágbogai között. Segítséget kérve sandítottam a nagyapámra. Neki azonban szólnia sem kellett, elég volt csupán ráncos arcát megpillantanom, hirtelen elém pattant a megfejtés.
– Tudom már! Azt mondja a meséd, hogy aki életében másokkal jót tesz, az a szívünkben örökké élni fog.
Megzizzent a rőt falevél-ruha, mikor a lány rábólintott a válaszomra. A mellette ülő fiúcska, kinek kócos hajába néhány kopasz faágacska gubancolódott, mindjárt át is vette a szót.
– Eddig vágott az eszed, mint a kifent beretva, de most jól vigyázz, mert én mondok neked mesét…
RÓZSAFA, ALMAFA
Egyet mondok, de az kerek…
Úgy esett az, hogy jött a tél nagy dirrel-dúrral, hófergeteggel, vad zimankóval. Megrázta fehér szakállát, melyből pelyhek záporoztak a barna földekre, kócos erdők lombjavesztett üstökére, de még a házak, s kertek tetejébe is. Akinek csak cseppnyi sütnivalója akadt, az biz’ meleg szállást kerített magának. Az emberek kandallós szobákba, az állatok mohával bélelt odúkba rejteztek, s a növények is készültek a tavaszig tartó Nagy Szuszókálásra.
A rózsafa tudta, hogy hótakarót kell vonnia magára, ha nem akar megfagyni. Leste a vén telet, várta a fehér szakállból hulló pelyheket, s ahogy kukucskált, felparázslott benne az irigység. A szomszédságában ugyanis egy szépséges almafa állt, ki lombruháját szépen leterítette maga köré, s szintén a hóesésre várt.
– Az almafának sokkal több ágboga van, mint nekem! – morfondírozott magában a rózsafa. – S ha több ága van, több hópehely jut majd neki, mint nekem.
Mikor aztán az égre bodorodott a tél szürke fellege, a rózsafa odakiáltott neki:
– Tél atyácska, kössünk üzletet! A magamén kívül add nekem az almafának szánt havat is, én pedig cserébe tavasszal hófehér szirmokat bontok, hogy a színem emlékeztessen rád. Így nyáron sem feledkeznek majd meg rólad az emberek.
A vén tél hiú volt, hát beleegyezett a dologba, s dupla hópaplant terített a rózsafára. Szegény almafa takaró nélkül maradt, s gallyacskáin a tavaszt váró rügyeket csípni, marni, harapni kezdte a kegyetlen fagy. Szerencsére épp akkor arra járt egy garabonciás, nevezett Éjlépő Kajtár, s meglátva a didergő almafát, így szólt:
– Te jámbor, hát ki lopta el a hópaplanodat? Várj csak, mindjárt segítek rajtad!
Azzal Éjlépő Kajtár bűvös dalba kezdett, melynek hangjaitól a tél közepén langymeleg szellő simogatta az almafát, egészen tavaszig, mikor is az ekként megmenekült rügyek szép virágokat, majd piros almákat termettek.
S hogy mi lett az irigy rózsafával? Megtartva ígéretét, hófehér szirmokat bontott, amik a zord télre emlékeztették az embereket. Csakhogy nekik annyira elegük volt már a fagyból, dérből, hóesésből, hogy inkább gyorsan kivágták a rózsafát, feledve így a telet is.
Folyt. köv.