Archív

Csillagjegy mesék 10

10-nagykÉdes és keserű, bús és mosolygós volt egyszerre a rőt levélruhába bújt lány története. Kutakodtam a titka után, de az jól elrejtőzött a mesebeli öreg fa ágbogai között. Segítséget kérve sandítottam a nagyapámra. Neki azonban szólnia sem kellett, elég volt csupán ráncos arcát megpillantanom, hirtelen elém pattant a megfejtés.

 

– Tudom már! Azt mondja a meséd, hogy aki életében másokkal jót tesz, az a szívünkben örökké élni fog.

Megzizzent a rőt falevél-ruha, mikor a lány rábólintott a válaszomra. A mellette ülő fiúcska, kinek kócos hajába néhány kopasz faágacska gubancolódott, mindjárt át is vette a szót.

– Eddig vágott az eszed, mint a kifent beretva, de most jól vigyázz, mert én mondok neked mesét…

 

RÓZSAFA, ALMAFA

Egyet mondok, de az kerek…

Úgy esett az, hogy jött a tél nagy dirrel-dúrral, hófergeteggel, vad zimankóval. Megrázta fehér szakállát, melyből pelyhek záporoztak a barna földekre, kócos erdők lombjavesztett üstökére, de még a házak, s kertek tetejébe is. Akinek csak cseppnyi sütnivalója akadt, az biz’ meleg szállást kerített magának. Az emberek kandallós szobákba, az állatok mohával bélelt odúkba rejteztek, s a növények is készültek a tavaszig tartó Nagy Szuszókálásra.

A rózsafa tudta, hogy hótakarót kell vonnia magára, ha nem akar megfagyni. Leste a vén telet, várta a fehér szakállból hulló pelyheket, s ahogy kukucskált, felparázslott benne az irigység. A szomszédságában ugyanis egy szépséges almafa állt, ki lombruháját szépen leterítette maga köré, s szintén a hóesésre várt.

– Az almafának sokkal több ágboga van, mint nekem! – morfondírozott magában a rózsafa. – S ha több ága van, több hópehely jut majd neki, mint nekem.

Mikor aztán az égre bodorodott a tél szürke fellege, a rózsafa odakiáltott neki:

– Tél atyácska, kössünk üzletet! A magamén kívül add nekem az almafának szánt havat is, én pedig cserébe tavasszal hófehér szirmokat bontok, hogy a színem emlékeztessen rád. Így nyáron sem feledkeznek majd meg rólad az emberek.

A vén tél hiú volt, hát beleegyezett a dologba, s dupla hópaplant terített a rózsafára. Szegény almafa takaró nélkül maradt, s gallyacskáin a tavaszt váró rügyeket csípni, marni, harapni kezdte a kegyetlen fagy. Szerencsére épp akkor arra járt egy garabonciás, nevezett Éjlépő Kajtár, s meglátva a didergő almafát, így szólt:

– Te jámbor, hát ki lopta el a hópaplanodat? Várj csak, mindjárt segítek rajtad!

Azzal Éjlépő Kajtár bűvös dalba kezdett, melynek hangjaitól a tél közepén langymeleg szellő simogatta az almafát, egészen tavaszig, mikor is az ekként megmenekült rügyek szép virágokat, majd piros almákat termettek.

S hogy mi lett az irigy rózsafával? Megtartva ígéretét, hófehér szirmokat bontott, amik a zord télre emlékeztették az embereket. Csakhogy nekik annyira elegük volt már a fagyból, dérből, hóesésből, hogy inkább gyorsan kivágták a rózsafát, feledve így a telet is.

Folyt. köv.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top