A Colors Fesztiválon láttam először a Palantír egyik dokumentumfilmjét. Kíváncsiságból ültem be, de messze többet kaptam, mint vártam. Talán most váltam éretté erre a műfajra, talán most érintett meg a dokumentumfilm keresetlensége, váratlan személyessége. A téma mindannyiunkat érint így vagy úgy, néha csak a felszínt karcolva, néha mélyen az elevenünkbe vágva. Mert mindannyian viszonyulunk valahogy a bevándorlókhoz, akár a sarki ’kínai kajás’-ról van szó, akár a gyerek arab osztálytársáról, akár az erdélyi kollégáról…
Spot:
A Palantír Film Vizuális Antropológiai Alapítvány migrációval foglalkozó dokumentumfilm-gyűjteménye, Az Idegenek a kertemben olykor nyers, hiteles, őszinte hangvétele és magával ragadó történetei közelebb hozzák a szereplőket, érzékelhetővé teszik azokat a problémákat, amelyekkel a be/kivándorló lét jár. A projekt 2009-ben indult, az európai dokumentumfilmesekhez intézett felhívásra több mint száz film érkezett, ebből válogatták ki ezt a harmincnégy filmet. A filmek több szempont – beszélt nyelv, népcsoport, ország – szerint csoportosítva bárki számára elérhetők, online nézhetők és előre kidolgozott szempontok mentén elemezhetők.
A filmekhez készült módszertrani kézikönyv két tanulmánya eléggé alapos bevezetést nyújt a témába, és a filmekkel együtt alkalmas az egyes társadalmi jelenségek boncolgatására akár magasabb, szakmai szinten is. Kováts András, a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület tagja írta a nemzetközi migrációról szóló tanulmányt, amely az alapvető szakterminológián és számadatokon túl utal az egyes filmekre is, némileg a szakmai fogalmak köré csoportosított tematikai vázlatot is ad. A másik tanulmány, a Dokumentumfilmek társadalmi térben Blaskó Ágnes és Varga Balázs tollából azzal foglalkozik, mennyiben más a dokumentumfilm, mint műfaj felhasználása a tanórákon a játékfilmhez képes, milyen céljai és szerepei vannak, hogyan viszonyul a szereplőihez. A kézikönyv második fele felhasználási segédlet, kreatív feladatsorral, amely segít feldolgozni a filmeket.
Oktatófilm:
A dokumentumfilm, mint művészi kifejezési forma mellbevágóan őszinte, sokszor nagyon intim. Néha lírai, néha brutális – változatos és „eleven”. A fikcióhoz képest nincsen megkönnyebbülés: hús-vér emberek sorsába pillanthatunk be, akik léteztek a film készítése előtt és utána is élik tovább az életüket. Életről-halálról, szerelemről, identitásról szólnak és sokszor a másságon átlátva felismerhetjük saját vívódásainkat. Éppen ezért most nem a társadalmi-szociológiai megközelítésről szeretnék beszélni, bár kétségkívül a filmek legnagyobb „haszna” az érzékenyítés, a negatív diszkrimináció elleni küzdelem. Sokkal inkább érdekel az emberi sorsoknak ez a villanófényben megmutatkozó pillanatképe. Az állandó és megkerülhetetlen jelenidő mint vonatkozási pont, amihez képest a múlt és a jövő sokszor irracionális, bár – vagy talán éppen ezért – az elbeszélők, a szereplők ugyanazok.
A filmek között van két olyan alkotás, amelyet már régóta szerettem volna megnézni. Két olyan második generációs, Németországban élő rendező munkájáról van szó, akik első filmjükkel a gyökereiket kutatják. Kevesen tudják, de az azóta befutott és rangos fesztiválokon taroló Fatih Akin első filmje, az Elfelejtettünk hazamenni (Wir haben vergessen zurückzukehren) a 2003-as Nürnbergi Filmfesztiválon elnyerte a legjobb dokumentumfilm díját.
Talán azért készítem a filmet, hogy valamikor megmutathassam a gyerekeimnek, hogy kik a nagyszüleik.
– szólal meg a filmben a rendező. A filmet a családjáról forgatta, arról, hogyan vándorolt ki az apja és saját ’hamburgi’ identitásáról, amely se nem török, se nem német, hanem a kettő sajátos vegyüléke. A törökországi kurd származású Yüksel Yavuz élete első filmje az 1994-es dokumentumfilm, az Apám, a vendégmunkás (Mein Vater, der Gastarbeiter) a Müncheni Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál különdíját.
Összesen negyven népcsoport és ki tudja, hány kultúra villan fel a filmekben. Láthatunk jól-rosszul végződő szerelmi történeteket, az elvágyódásról, az útkeresésről és különböző kultúrák ütközéséről és összesimulásáról szóló „igazi meséket”. Vigyázat: annyira jók a filmek, hogy könnyen függővé válik az ember!