Lendületesen szellőztetjük Mátéval a gyepet. Én felszedem, ő szellőzteti apró ujjacskáival. Átlapozgatja a mohacsomókat, nehogy fű keveredjen a mohacafatok közé. Ha fű van, akkor ffffff. És csorog a nyála bokáig.
Betört a tavasz! Vagy ki. Vagy nem is tavasz, hanem egyből nyár. Szélvédett helyen, a küszöbünkön, üti a harminc fokot. Jön a mókus, leeszi a cirokseprűről a harisnyát. Majd felhők jönnek. Majd megint vakító napsugár. Edededededede.
Nem viccelünk, munka van. Legfontosabb a gyepszellőztetés. Mivel azt a kis, löttyedt talajvakarót nagyon hamar megunom, és Máté sem tud különösebben bekapcsolódni a vasujjak kaparászásába, nekiülünk és kézzel vakargatjuk ki a füvet a moha alól. Szedjük fel a mohaszőnyeget. Nekem ugyan továbbra sem világos, mi a gond a mi élénkzöld, baromi puha mohatakarónkkal, de a ház feje állandóan azt eregeti a száján, hogy meg kell szabadulnunk tőle. Lendületesen szellőztetjük Mátéval a gyepet. Én felszedem, ő szellőzteti apró ujjacskáival. Átlapozgatja a
mohacsomókat, nehogy fű keveredjen a mohacafatok közé. Ha fű van, akkor ffffff. És csorog a nyála bokáig. (Ja, már megint ez van, nyálcsorgatás bokáig. Pedig van nyolc foga, most nem tudom, miért csurgat.)
De a kerti munka amúgy is roppant változatos mifelénk. Én elvetem az estike magokat, és mikor egy kiadós eső után kibújnak, Máté egyenként, ügyes csippentésekkel kihúzogatja. De a ház ura sem különb, aki a ház körüli férfimunka felelősségteljes elvégzése közben sorra kiássa a napokkal ezelőtt elültetett palántáimat. Előbb a harangláb, majd a gyöngyvirág esik áldozatul a nemileg sztereotipizált kerti munkának. Asszony ültet, férfi ás. Jobb esetben itt nem érvényes az udvariassági formula – vagyis szerencsés felállásban férfi ás, asszony ültet. De mivel mi a munka más terrénumain megvalósuló időbeosztás miatt kénytelenek vagyunk azt is betartani, vagyis előbb ültetek, mint ő áshatna, ezért vélhetően… szívás. Vagyis nuku virág. Attól még roppant élvezzük Mátéval, ő csipkedi a nefelejcset, én izgulok, hogy vajon nem fejjel lefelé tettem el a gyöngyvirágot, ami ilyen kiszerelésben totál úgy néz ki, mint egy maroknyi fanszőrzet. A természet fanvirága, ha-ha. Gyide, edededede. Ja, oda, mondom, kész. Ábábábábá. Mikor nevezett férfi felajánlja, hogy a felásott földből szívesen kiszedegeti a gyökereket, már én vagyok az, aki visítva követeli a nemi leosztást: gyökérszedés asszonymunka, tűnj el innen, de gyorsan, nem, azt a részt se szedd ki, nem, egyáltalán nem kell itt semmit kiszedegetned. Hátha így mégis sikerül megőriznem pár megkapaszkodott hajtást.
Máté meg zöld mezőben kis füles, szellőzeti a gyepet. Menni ugyan a domborzati viszonyok miatt még nem tud következetesen és egyenletesen az udvaron, épp ezért ha kicsit elbizonytalanodik, mászni kezd. Szaporázza pici lábaival, és pillanatokon belül már dühödten rázza a fregolit, majd megkaparintja a kézi ásómat, végignyalja a peremét, hogy ezek után jóízűen elropogtasson egy száraz földrögöt. Úgy törlöm ki a száját nedves törlőkendővel. A csigát kikergette a házából, a gilisztát a világból. A hangyákkal azonban nem boldogulunk. Ha csak tíz van, azokkal simán megy a békés egymás mellett (illetve egymáson) élés, ennél többet viszont nem tolerál az ingerküszöbi viszketegségem. Tíz hangya esetében nincs nálam zöldebb anya, amikor blazírt pofával, szinte szeretetteljes arckifejezéssel szedem le őket a kisfiam réklijéről, ha esetleg a konyhában épp a vonulási útvonaluk közelében telepedett volna le tölcsért rágicsálni. Tizenöt hangya, és én elkezdek vakarózni. Húsz hangya és megőrültem! Húsz hangya, basszus. Az már fekete. Mozgó fekete. Az már sok. Egy egész boly. Halál. És taposok, papuccsal, mezítláb, ahogy érem, kenem rájuk, kenem beléjük a levendula olajat. Mert zöldnek azért zöld maradok hangyagyilkos kedvemben is, majd elrobbanok, olyan zöld vagyok, szügyig levendulaolajban.
{jcomments on}
