Archív

Rettenetek, hazugságok

rmletKétszer láttam apám szemében kétségbeesést. Csillapíthatatlan kétségbeesést.

Rettenetet.

Egyik pillanatot sem feledem soha.

 

-1-

Bátyámmal tizenegy, tizenkét évesek lehettünk. Már lázadtunk minden ellen. Nyáron az ellen, hogy együtt fürödjünk a Balatonban apával, télen az ellen, hogy együtt korcsolyázzunk. A Balaton jegén, apával.

Nagyok voltunk már ahhoz, hogy nyilvános helyen a mieink társaságában mutatkozzunk. Nem tűnhetett úgy az idegen szemeknek, hogy nekünk még felügyeletre van szükségünk.

Lázadtunk akkor is.

De nagyon vártuk már, hogy korcsolyát húzhassunk a lábunkra. Engedtünk hát apa csábításának, aki szeretett velünk gyerek lenni.

A kisstrandra mentünk.

Karcoltuk a jeget. Játszottunk. Néha kedvünk volt apára nevetni, de boldogságunkat torz mosolyba fojtottuk. Nagyok voltunk már az együtt nevetéshez is.

Sokan hokiztak, szánkón gyerekeket húztak.

Túl nagy volt a forgalom, eldöntöttük, hogy átcsúszunk a szomszédos nagystrandra. Jól látszott, hogy ott alig lézeng egy-két korcsolyázó. Hamar magunk mögött hagytunk mindenkit. Mikor átértünk, már fáradtak voltunk. Vissza is indultunk, de másik útvonalat választottunk.

A másik útvonalat egy kásás jégsáv zárta el. Kemény tél volt, sejtettük, hogy csak a jég teteje vizes.

Apa bátran rácsusszant.

Nekünk várnunk kellett. Azt mondta, majd ő átmegy, ha őt elbírja, akkor minket is.

Elbírta. Már el is rúgtuk magunkat, hogy utolérjük, amikor apa hangtalanul a kásába csúszott. Nyakig merült. Két kezével megkapaszkodott a jégen. A hideg azonnal nyomot hagyott kemény tenyerével az arcán. Kiabált, hogy menjünk távolabb. Nem figyelve arra, hogy engedelmeskedünk-e, kijjebb emelkedett, felső testét a jégre fektette, és egyik lábát kiemelte. A jég azonnal újra beroppant.

Apa az orráig merült. Bajuszáról csöpögött a jégkása, két karját teljesen kitéve tartotta fenn magát.

Bátyámmal egyhelyben toporogtunk. Hisztérikusak és haszontalanok voltunk. Nem tudtunk mit tenni, nem volt kinek segítségért kiabálni.

Néha tétován elindultunk apa felé, aki tekintetével durván hátralökött minket.

– Ne gyertek ide! Ne gyertek ide!

Pihegett, a dermesztő víz kezdte kiszorítani tüdejéből a levegőt. Csak minket nézett. Nem magáért küzdött, hanem értünk. Azért, hogy mielőbb kiűzze fejünkből a segíteni akarás meggondolatlan szándékát.

Újból kikapaszkodott, újból beszakadt. A jég már nem hagyott neki egy pillanatnyi pihenési időt sem. Újra meg újra megvonta támaszát tőle. Apa egyre laposabban tette ki két könyökét.

Ahogy fogyott az ereje, úgy lett a „ne gyertek ide” parancsa egyre erőszakosabb, egyre megszeghetetlenebb.

Ahogy közeledett a teljes kimerülés felé, annál jobban szorított minket a tehetetlenség kényszerével.

Aztán korcsolyájával követ talált. Kijutott. Jeges ruhában csúszott vissza a kocsihoz, mi pedig belső zokogásunkat ügyetlen vigyorgással takargatva követtük.

Reméltük, hogy soha többet nem látjuk apánk szemében a félelmet. A tehetetlenség szülte félelmet.

-2-

Hiába.

A per eldőlt. Apát másfél év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Tudtuk, hogy apa nem kerülhet börtönbe. Mert apa mindig mindent megold, mert neki nem parancsol senki, mert ő mindig tudja, mit kell tenni.

Az ítélethirdetés után hetekig nem történt semmi. Apa nem vonult be.

Éltünk. Ugyanúgy, mint azelőtt.

Aztán egy rendőrautó megállt a házunk előtt. Hirtelen nagy lett a kapkodás.

Apám felment a fölső teraszra. Rájött, hogy ott megtalálják. Kereste a megfelelő búvóhelyet. Mozdulataiban még mindig több volt a játékosság, mint a valóság.

Anya remegve, kipirosodva nyitott ajtót. A rendőrök házkutatási paranccsal érkeztek.

A játékot elűzte lelkünkből, anyám kérlelő hangja. Apám kereste fejében a megoldást.

Semmi sem jutott eszébe.

Mikor hallotta a két rendőr lépteit, már nem volt benne játékosság, nem volt benne büszkeség, nem volt benne méltóság.

Bebújt az ágyneműtartóba. Bátyámmal megpróbáltuk azt becsukni, de apa nagy hasa nem engedte.

Nem volt menekvés.

Állt a kinyitott franciaágy mellett, mintha direkt így szerette volna a találkozást, aztán nyugodtságot színlelve követte a rendőröket. A nappaliig. Ott aztán mindent megpróbált. Kérést, vesztegetést, fenyegetést.

Mennie kellett.

Azt mondta zokogó anyámnak, ne látogassuk meg.

Nem akarta, hogy bezárva lássuk.

Nem akarta, hogy olyan helyzetben lássuk, amilyet nem ő választott magának, hanem amilyet a sors kényszerített rá.

Nem akarta, hogy azt lássuk, nem ő győzött.

Mert tudta, hogy végül úgyis ő kerekedik felül.

Tudta, hogy néhány nap, és újra otthon lesz.

Tudta, hogy ő majd mindent elintéz.

Mi pedig hittünk neki.

Hitünket a nélküle töltött napok, hetek elkoptatták. Naponta levelet küldött nekünk. Aztán a levél mellé látogatási engedélyt is küldött.

Látogattuk.

Apa mindig kiegyensúlyozottságot, érthetetlen vidámságot ültetett beesett arcára. Tudta, hogy nyomorú, kifacsart lelkünknek nincs más élelme. Ezekből a látogatásokból éltünk, és ezekből élt apa is.

Már a hatodik árva hónapban jártunk.

Szürke, ködös, hideg reggelen indultunk látogatóba. Minden úgy történt, ahogy szokott. A portán leadtuk a látogatási engedélyünket, igazoltuk magunkat, aztán vártuk a buszt, ami bevisz minket. Végigmértük a többi látogatót. Mindig végigmértük. Többségük most is cigány volt, sok ékszerrel, sok gyerekkel, sok könnyel, sok kiabálással, sok csókkal.

Nem szóltunk hozzájuk, tekintetünkkel falat húztunk magunk és ő közéjük. Nem tartoztunk a látogatók közé, mint ahogy apa sem tartozott a bűnözők közé. Vendégszerepünkből nem engedve kétségbeesetten kapaszkodtunk az ártatlanságunkba, apa ártatlanságába.

Túl a motozáson az ebédlőszagú teremben ültünk. Vártuk apát.

A szürke udvaron megjelent a csoszogó szürke sor. Fehér leheletek, vacogó tekintetek torzították el az arcokat. Félig felállva kerestük apát a reszkető sorban.

Sokan már beértek a fűtött terembe. Aztán apa is az ajtóhoz ért. Miközben az őrök motozták, és levették a bilincsét, már ittunk egymás tekintetéből. Szája kék volt, sápadt arca soványság árnyékától feketéllett. Komoly volt, nem nevetett. Még hosszú percekig rázta a hideg. Most is rántott húst, zsemlét és süteményt vettünk neki a börtön büféjében. Mindig jó étvággyal ette az húst. Az ember szinte megkívánta a zsemlét, amin hústól olajos kezével fényes nyomokat hagyott.

De most idegesen evett. Gyorsan, hirtelen. Falt. És minden falat után szorosan maga köré fonta a karját, úgy próbálta ledörzsölni bőréről a hosszú várakozás fagyasztó leheletét.

Látszott rajta, hogy lassan nincs ereje kalandosnak hazudni a kegyetlent, érdekesnek a kibírhatatlant.

Ekkor látszott rajta először.

És utoljára.

Anya mindenkinél jobban érezte apám gyengülését. Már a kocsiban ültünk, indultunk hazafelé, amikor könnyeit a lelkébe bújtatva megkérdezte:

– Rosszul nézett ki most, ugye?

Mi pedig fájó torokkal hazudtunk.

Csak a hideg… és már hatodik hónapja… és a lényeg, hogy egészséges… és igazából jól van.

Anya megnyugodott.

Örült, hogy mi, legalább mi nem látjuk, nem érezzük, hogy most minden mennyivel jobban fájt.

Egyik pillanatot sem feledem soha.

Mindkettő kitépte a hitet, melynek gyökereit egy gyermek szívéből örökre kitépni nem lehet.

A hitet, hogy apa nem fél semmitől.

Hogy apa sebezhetetlen.{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top