Serestély Zalán: feltételes átkelés, Előretolt Helyőrség Könyvek, FISZ Könyvek 64., 2014.
A következők semmiképpen: lendületes-gördülékeny, könnyed-olvasmányos. Inkább nyomasztóan nyers, zaklatóan személyes, kegyetlenül lehangoló. Az idén megjelent feltételes átkelés a szerző első kötete. Cím alá zárójeles megjegyzésünk: halál-versek.
Pedig első átlapozásra még igazi versfolyam-könyvnek indul. Abból a kortárs fajtából, ahol olvasás közben alig veszem észre, hogy egyik hosszas keskeny versből máris a másikba léptem. Nincsenek ciklusok, kötetrend. Vagy bármiféle rend. Ezúttal még az is felmerült, hogy Serestély kötetében verscímek is csak az illem kedvéért vannak. Egy húzásra, kapitális nélkül jön mind a huszonhat. A feltételes átkelést olvasni mégsem lehetett csak így, egy húzásra. Hiába ígérgette a lendületes forma. Kanyarognak, nyúlnak, elkezdődnek és nem mindig fejeződnek be azok a komplex metaforáknak szánt sorok. De ezen akadályok fölött még csak-csak átszökkenne az olvasó.
rettegd – mi nem vagy – spannolt perverz hidegséged/(rám fogott fegyver – semmihez sem fogható)/éltemre törő manifeszt/elalvás rögeszmés szokása/macskáid szemén úsztasd a Gangeszt/az epeszín mérget millió irányba/feküdjön bélszín hűvös porcelánra
Kortárs irodalomnál ritka, hogy cím, borító és benne foglaltak hármasa olyan szigorú rendben sorakozik fel, mint Serestély kötete esetén. A könnyen meglelt összhangtól elsőre zavarba is jöhet az olvasó. A kötet brutális őszinteséggel, így egyszerűen indít: „éjjel, amikor beveszed az utolsó indometacint/arról álmodom, mit kezdenék a haláloddal.” A továbbiakban pedig a beszélő figyelme egy pillanatra sem lankad: nehogy szabadulhasson az olvasó az első gondolattól. Betegségbe, (feltételes) halálba botlunk versről versre. Az első tíz után pedig kezdi azt érezni az olvasó, hogy szívesen fellélegezne. feltételes átkelés. Áttételes Felkelés. Ha nem értenénk, a borítón a fekete-fehér is kifejezetten buzdít a felcserélgetős játékra. Csontváz kívül, meg aztán csontok a kötetben elszórva mindenütt: itt még a csend is csontszáraz.
alkímikusok adták életük/e néma pulzáért – hiába: kutyatetemek6kiontott háj/hajszálrepedés hajnali ürülékben/fogyhatatlan a hallójáratban bolyongó/csontszáraz éjszaka
Ezek a versek tehát semmi esetre sem a kínkeservesen kibogozós fajtából valók. A feltételes átkelés tartalma (!) a halál és ezt nem is nagyon titkolja. Nem az őszbehajlós-elmerengős, igazából csak a gondolattal játszadozó elmúlás, hanem maga a jelenvaló. Amit nem szívesen látni, de bármerre is néz a beszélő (és az olvasó), már mindenhová beette magát. És ezt a versek szemrebbenés nélkül közvetítik: veríték borzong a homlokon, szétfröccsen a fogak közt kihűlt nyál és az elszabadult lélegzet disznóvisongása.
mint hatalmas hörghurutot láttuk/felszakadozni fenyveseiből az istent…lenyeltük volna/de félúton szív és agyvelő között/valahol megrekedt
Alcímként javasolhatnánk még: variációk a halálra. Kevés nyomasztóbb kötetet olvastunk mostanában. Ez a halál-élmény annyira személyes és eleven, hogy az olvasó már-már azt érzi, olyan terepre lépett, ahová nem illik. Ez itt mind nagyon valakié. Nem vagyunk benne biztosak, hogy akarjuk, hogy a miénk is legyen. Inkább elfordulnánk, de a kötet nem ereszt. Elképzelhető, hogy ez az erőszak a szerzői szándék. Éreztetni az olvasóval, milyen amikor egy testben annyira elszaporodnak a rákos sejtek, hogy már menekülni nem lehet. Ha így van: jelentkeznénk, hogy nálunk működött. Mindenesetre biztos, hogy könnyed olvasmány reményében nem ezt a kötetet emelnénk le a polcról.
