Ahogy az erdővel szegélyezett úton autózik és érzi a saját illatát, arra gondol, hogy milyen jó ölelni, minden távoli képzelgés nélkül. Borszéki Boglárka novellája.
Antónia összekötötte hosszú, fehér lenvászon ruhájának zsinórját a melle alatt, belenézett a tükörbe és szépnek látta magát. A haját nem tűzte fel, csak egy virágot csatolt bele. A kiengedett tincseket és a ruha hosszát az azonosulás vágya formálta azon a reggelen. Ha nem lehet sötét a bőre, ha nem lehet fekete a haja, ha nem élte át mindazt, amit azok a gyerekek, akikkel abban az éveben olyan sok időt töltött együtt, akkor legalább ennyi hagyományosan cigányos legyen benne, gondolta, és elindult az évzáróra.
Az intézetben, ahol cigány táncfoglalkozásokat tartott a barátnőjével, ezen a napon sokszor szekerekkel érkeztek a hozzátartozók. Legalábbis azokhoz, akiknek voltak egyáltalán rokonaik, de az is kérdéses volt, hogy a meglévők, ígéretükhöz híven, odaérnek-e, vagy elakadnak valahol, a gyerekük pedig rutinból és azonnal felmenti majd őket. Önmaga előtt szavak nélkül.
Ki tudja mitől óv meg a csend?
Mindenesetre, Antóniának sosem jutna eszébe megkérdezni, hogy miért nem jöttek el a szüleid,Tomikám. Amikor látja, hogy valakiben a kelleténél nagyobb az érzelmi torlódás, akkor szól, hogy menjünk, indulnunk kell, de csak akkor találja ki, hogy hová, valami mondvacsinált dolog miatt, és közben nevetve mesél arról, hogy az élet egy olyan társasjáték, ahol mindig több a bábu, mint amennyi elfér a táblán, ráadásul nincsenek is szabályok, vagyis mindent itt és most kell kitalálni. A gyerekeket azokban az órákban nem gyötri a hiányérzet és a szabadság, a végtelenség érzete megszül bennük egy csöppnyi önszeretetet, hiszen, ha nincs szabály, akkor azokat megszegni nem is képesek, tehát eleve kizárt, hogy ők rosszak lehessenek. Ehhez ért Antónia igazán: elhitetni valakivel, hogy ő jó.
Ahogy az erdővel szegélyezett úton autózik és érzi a saját illatát, arra gondol, hogy milyen jó ölelni, minden távoli képzelgés nélkül. A kollégiumhoz befordulva már mindenki köszön neki, azok is, akik nem járnak a csoportjába, de jól ismerik az autóját, tudják, hogy kicsoda ő, és újra és újra meglepett arcok jönnek szembe vele, tele csodálkozással, hogy már megint eljött, tényleg itt van.
Antónia sem ismerte a szabályokat, csak azt tette, amit szeretett volna, ha vele is megtesz valaki, vagy valamikor régen megtette volna. A fejében létezett egy álomfilm, a saját életének egy Disney – verziója, amit minden erejével át akart ültetni a valóságba, díszletek és statiszták nélkül. Nemcsak a saját, de a mások életét is ilyennek akarta látni, egy csupa boldog emberekkel teli földgolyót. Sajnálta, hogy az amerikai családi filmeket csak felnőttként látta, mert az ő képzeletébe addigra már beégett a naiv szovjet szocreál képeskönyvek vizuális ábrázolásvilága, így a boldog földgolyót is ösztönösen olyan rajzokkal látta, ahol mindenki térdzoknit vagy bocskort és az elmaradhatatlan úttörőnyakkendőt viseli, attól függően, hogy melyik országban lakik. Mintha az egész világon csak úttörők élnének, akiknek a szüleit nem nagyon mutogatták a könyvek, bár elviekben tudtuk, hogy léteznek, de leginkább tanítónénikre és tanítóbácsikra voltak bízva, nyilván az ideológia hiteles átadása érdekében. A szülők, mint munkások jelentek meg, akik a bányából jöttek, vagy varrtak és mindenhol nagyon sokan voltak, úgy tűnt, ők is boldogok. Ezt csak most, ezen a reggelen gondolta végig Antónia és hirtelen úgy érezte, hogy a világnak megint egy új szeletét értette meg, de egyúttal megrémítette az a sok szelet, amelyekre még sosem gondolt és talán örökre kimarad. Mire a salakos pályára ért, már attól feszengett, hogy lám, erre mondta a volt férje, hogy hidd el, a férfiak nem a bonyolult nőket szeretik, de szerencsére Andika addigra odarohant hozzá, a nyakába ugrott és jött a többi lány és fiú és alig bírt menni a gyerekhalom alatt, akik a közelségükkel gyógyították meg.
A körbekerített focipályának minden oldalán több sorban álltak a gyerekek, az igazgató és a tanárok, akik okleveleket és bizonyítványokat osztottak, az egyik sarokban állították fel kis asztalkájukat.
Gyerekuralom van itt, ha tetszik, ha nem, egy önkéntes börtön, ahol a nélkülözés tartja a nyitott kapukon belül a lakókat.
Arra, a kívülállókban megfogalmazódott véleményre, hogy az intézetben nem szeretnek lenni a gyerekek, Antónia sokszor mesélte el, hogy mennyien szöknek vissza a nyári szünetről.
Innen megszökni és visszaszökni is mindennapos dolog. A szülők olyanok, mint a legerősebb mágnes, vonzzák haza az elhagyott gyermekeiket, de az éhség, a hideg, a verések, a mocsok visszakíséri újra őket erre a bázisra, ahol addig pihennek, amíg újra el nem kopnak az előző hazatérés emlékei és fel nem épül a hiány, amit a saját vágyakozásuk táplál elsősorban, nem pedig a realitás.
A szüleit mindenki nagyon szeretné szeretni és ezért a legvadabb valóságcseréket is végrehajtják, azért, hogy hiteles lehessen az a végtelen szeretet, amit egy apa és egy anya iránt érezni lehet.
Úgy fordul körbe ellenérzés vonzódásba, majd újra eltaszításba, mint ahogy az őszt a tél váltja fel, azt pedig a tavasz és a nyár. Ezek a lélek szisztémái.
Ha valakit odahaza megerőszakolnak, vagy megkéselnek, akkor akár egy év is eltelhet az újabb hazaszökésig.
A nyári szünetet mindenki várja.
Az igazgató úr rövid beszédet mond, mert tudja, hogy senki sem figyel. A versmondók némelyike a szavalás pillanatában jön rá, hogy még sincs bátorsága verset mondani, így aztán az a versszak kimarad és folytatják tovább. Az énekkarban szinte mindenki zavarában végigkuncogja a produkciót, ami megalázóan egyszerű, hiszen lehetne bármilyen, előadáson kívül, úgyis tökéletesen tudják, ott pedig képtelenek szabadon dalolni.
Antónia pedig áll a virágokkal a kezében, hogy a ballagóknak adja, akik nem ballagtak sehová, itt maradnak, kerti kisegítőnek, vagy állatetetőnek, esetleg gyorséttermi kiszolgálónak tanulni.
Mindegyiküknek üres a keze, Antónia megszokta a ballagásokon a virágcipelő gyerek látványát, de itt, intézményi szinten az ilyen virágügyek nem férnek bele a keretbe.
Antónia kezében pedig nincs annyi szál, hogy mindenkinek jusson.
