Az agg Schweibl a szép Törökvész utcában lakott, bőre ráncos, sárga pergamen, rideg tekintete halott.
Te csak bámuld a vásznat kísértetéjek során, s próbálj nem visítani, mint malac, kit imént szúrtak tokán. Mostantól a Hátborzongorista klimpíroz neked; rémmeséket zongorálnak a zörgő csontkezek…
Sipka Rozi Túrparalyról a füstös vonattal érkezett, s azt remélte, Budapesten belőle cselédlány lehet, ki úri népek szalonjába tálcán hordja be a reggelit, majd magyar nótát dudorászva a konyhán süröghet estelig. Ám az élet oly kegyetlen, Rozi ezt belátta hamar, a bárók, grófok kényes háza mind gyakorlott lányt akar. A cselédszerző épp ezért már-már az utcára tette Rozit, de bandzsa szeme az ügyféllistán mégis meglátott valakit. „Itt a vén Schweibl, ki nyugdíjas zongoraoktató, kezdő cselédnek szerintem pont ily alak való. A fizetés kevés, ám a munkába sem szakadsz bele. Mosni, főzni, port törölni kell, no meg valahogy kijönni vele.” – vigyorgott a cselédszerző sokat sejtetőn Rozira, ám a lánynak választása nem maradt: muszáj volt megalkudnia.
Az agg Schweibl a szép Törökvész utcában lakott, bőre ráncos, sárga pergamen, rideg tekintete halott. Fogatlan szája morgó szóra állt, mikor Rozi becsöngetett: „Hogy enné meg Belzebúb mind a lusta cselédeket!” – mondta mérgesen, de aztán mégis csak legyintett: „Ott a konyha, főzzön, s ha kész, a szalonban teríthet!”
Így csöppent hát Rozi a szolgálat kellős közepébe, s lett belőle cseléd, bár másként, mint remélte. Gazdájával kijött, hisz a vén Schweibl nappal alig mutatkozott, éjjel viszont a legbelső szobába ment, s ott reggelig zongorázgatott. A túrparalyi leány kamrája mélyén először hallva ezt, úgy hitte, angyalok jöttek el, hisz ily hangot csupán az ő torkuk ereszt, ám kisurranva onnan, megtudta: az öreg Schweibl játszik odabenn – majd hirtelen szédülés fogta el, s táncra perdült a puha szőnyegen!
Borongón telt napra-nap, ám víg tánc volt minden éjszaka. Rozit kábító bűvkörébe vonta a zene mámora, s ő pörgött-forgott a nappali süppedős szőnyegén, mintha átkarolná őt valami láthatatlan vőlegény, kit a Schweibl bütykös ujjai éteri hangokból szőttek össze… ám egy éjjel e varázsos álmot a cserépcsörömpölés összetörte!
Rozi holtra válva torpant, s reszketve állt a nappali közepén, mikor Schweibl a legbelső szobából kirontott, hogy lássa, ki az a kretén, aki az ő muzsikáját cserépcsörömppel zavarni meri. Látszott rajta: ahol megleli, ott azonnal agyonveri.
„Csak maga az? Hát mondja, mivégre téblábol itt?” – hördült az úr, oly dühödt szemmel vizslatva szegény Rozit, hogy az hazudni hirtelen semmit sem tudott, hát kimondta az igazat: „A maga játékától, Schweibl úr, a lábam nyugton nem marad. Ha hallom, táncolnom kell, s pörögnöm, forognom egyre, mintha lidérc szállna meg, ki völgybe ránt, majd felröptet a hegyre, s el nem enged egyetlen percre sem, míg az ön zenéje szól, fülembe súgva gúnyosan: Végül, te lány, úgyis elkárhozol!”
A vénember ráncos képe ekkor sárgából holtfehérre változott: „Ó, egek, hát értem már, a sok cseléd tőlem sietve miért távozott!” – motyogta halkan, majd Rozit elzavarva a szobájába visszatért, s ott feltúrta minden polcát egy rég nem látott levélért, amit a kopott hangszer előző tulaja küldött neki, melyben Schweiblt jó szándékkal arra figyelmezteti, hogy új zongoráját tán démon szállhatta meg, mivel a hangját hallva hirtelen minden nő megremeg, s révületbe esve addig ropja táncát, míg ina nem szakad, épp ezért hölgytársaságban a zongorát használni nem szabad.
Schweibl akkortájt persze e bolondos levélen csak nevetett, ám jobban átgondolva a baljós szavakban valami mégis lehetett, mert a zongorát, ha nő volt a közelben, ő biz sosem nyitotta fel, mintha érezte volna, hogy a Bösendorferből valaki figyel. „Csakhogy a cselédek…” – hát igen, őket biz nem tekintette nőnek, csupán mozgó lábosnak, dézsának, esetleg sercegő serpenyőnek, mely hasznos tárgy ugyan, hisz főz, mos és sütöget, ám asszonyként gondolni rá aligha lehet.
„Szegények minden éjjel hallgathatták a démoni zenét, s ropták rá a táncot, mi kínzással felért, hát végül nem bírták tovább, s kiléptek sorra tőlem, így lett a ház cselédtelen, s mondhatni: nőtlen, mely rájuk nézve persze nagy szerencse volt, hisz ha tovább táncolnak, mára minden ex-cselédem holt.”
Ekként merengett az öreg Schweibl bús borongón, csendesen, míg fel nem kelt az új nap, ahogy kell, rendesen: fénnyel, s ricsajjal töltve meg a várost, hol a vén agglegény egy lakatosra vár most, kit Rozival hívatott a közeli műhelyből, hogy ne jöhessen több hang a Bösendorferből.
„Szóval zárjam le végleg, azt tetszik akarni?” – nem győzte ősz fejét a vén mester vakarni, Schweibl pedig bólintott, sőt szóban is mondta: „Lakatot akarok a billentyűsorra!”
Így némult el végleg az ördög zongorája, ám Rozi a dolgot igencsak megbánta, hisz táncra perdülni többé sosem tudott, mert mikor Schweibl úr az eszébe jutott, bárkivel is ropta, az nyomban ördöggé vált, hörgött és vicsorgott, pengével kaszált, ezért hát Rozit a Lipótmező várta, hol szépen bezárták egy gumiszobába.
KÉP: The astro zombies (sci-fi horror, 1968, rendező Ted V. Mikels)
