Kropper nyomban látta, hogy a nővel nehéz dolga lesz, mivel karót nyelt dáma ő, kinél folyton csurog az eresz, vagyishogy örökké búskomor, zord és rossz természetű, kinek hitvallása így szól: „a férfi mind vérszívó tetű!”
Te csak bámuld a vásznat kísértetéjek során, s próbálj nem visítani, mint malac, kit imént szúrtak tokán. Mostantól a Hátborzongorista klimpíroz neked; rémmeséket zongorálnak a zörgő csontkezek…
Ha úri család úri lánya úri neveltetésre vágyik, gondos mamája kézen fogja, s meg sem áll vele az Erzsébet-házig, mely városszerte híres, szolid, ám szigorú leánynevelde; ki itt vált kisleányból nővé, a jó modort sosem feledte, hímzésben elöl járt, miközben szent igéket magolt, s jövendő férjurának holtáig hű, erkölcsös társa volt.
Így aztán kicsit sem csodálható, hogy a botrány eget rengető, mikor a gyilkosságnak, mely ott történt, a lapokból híre jő.
„CSUPÁN TIZENHAT VOLT, DÚSGAZDAG GRÓFI CSALÁD SARJA, S SZÉP ARCÁT SZEGÉNYNEK MÁRIS SZEMFEDŐ TAKARJA!” – írták a firkászok, kiknek dögszagra érzékeny orra mindenbe belelóg, s a főkapitány máris a helyszínre küldte Kroppert, a legjobb nyomozót.
A detektív keménykalapját fogva rögvest a tetthelyre sietett, hogy a négyágyas, szolid hálóteremben megszemlélje a tetemet.
„Fojtogatás – szólt a vén halottkém. – Ehhez kétség sem férhet – s még annyit mordult: – Kapd el, Kropper, ki ezt tette, s akasztasd fel a férget!”
A nyomozó elsőként azt a három lányt hallgatta meg, kiknek vallomása az ügyben a legfontosabb lehet, hisz szobatársai voltak ők az áldozatnak mind, így rájuk Kropper, mint szemtanúkra tekint. Ám az első lányka csak zokogni tudott, míg a társa örült, hogy végre elájulhatott. Bizodalma eztán Kroppernek már csak a harmadik lányban lehetett, ki furcsa mód e rémes esettől kicsit sem berzenkedett, sőt piruló orcával súgta, s hozzá buzgón bólogatott: „Szerintem a kéz volt, ki hozzá eljött, s lám Mimi most halott!”
„A kéz? – ráncolta homlokát Kropper – Miféle kéz, kisasszonyom?”, s magában azt remélte, tán megvan az első nyom.
„Ó, már évek óta tart ez, de senki nem hisz nekünk. Ha szólunk, csak legyintenek, s mondják: elment a szépeszünk. Pedig mióta nagylányok lettünk, a kéz minden éjjel meglátogat, s ha engedelmesen tűrjük, finoman itt-ott megtapogat. Csakhogy Mimi egy hete makaccsá lett, s ellökte magától őt, mondván: az utolsó bálon felbukkant valami vőlegényjelölt, akit szívből szeret, ezért a kézzel többé csalni nem akarja, s az éji matatás mostantól rettentőn zavarja. A kéz persze dühös lett, falat kapart és csúnyát mutatott, így szerintem tegnap éjjel csakis ő fojtogathatott.”
Kropper detektív ekkor szigorún nézett a lányra, s kérte tőle csendesen: „Feleljen a végső talányra: kié a bűnös kéz, melyről itt most szó esett?” Ám a kishölgy erre csak értetlen nevetett: „Hisz mondtam már, csak kéz ő, melyhez test sosem tartozott. Ujjbegyein surrant és huncut mód hol itt, hol amott matatott!”
Kropper ekkor felállt, s biccentve köszönte a vallomást, magára hagyva gyorsan a vigyorgó leányiskolást. „Micsoda szédült vircsaft!” – magában így morfondírozott, míg az irodához ért, ahol bekopogtatott.
Az intézményt egy asszony vezette, közismert neve Eiserné Anna, kinek tekintetétől – bár amúgy csinos – a vulkán is befagyna. Kropper nyomban látta, hogy a nővel nehéz dolga lesz, mivel karót nyelt dáma ő, kinél folyton csurog az eresz, vagyishogy örökké búskomor, zord és rossz természetű, kinek hitvallása így szól: „a férfi mind vérszívó tetű!”
„Jutott-e bármire, uram, vagy csak rontja itt a levegőt?” – hallotta Kropper kígyóként sziszegni az igazgatónőt.
„Sajnos nyom eddig semmi, csupán hagymázas leánybeszéd, minek, ha hinnék, a gyilkos egy férfi volna, ki elveszté kezét” – felelte Kropper, ám mindjárt meg is lepődött nagyon, mert iszonyt s pánikot látott kitörni az addig hűvös asszonyon.
„A férjem… Professzor Eiser valóban félkezű, a jobbját vesztette el, épp hogy csak megvolt az esküvő. A laborban történt a borzalmas baleset, midőn a csuklójára egy fémpolc ráesett.”
Kropper kapta magát és a sípjába fújt, majd tucatnyi rendőrrel a pincébe nyomult, hol Eiseirné szerint a titkos labor rejtezett, hová férje senki mást soha be nem engedett. A boltíves helyiség tömve volt gépekkel, pöffenő lombikkal, sistergő tégellyel, a detektív azonban egész mást keresett, s végül meg is találta a gyilkos kezet.
Az üvegdoboz egy asztalon állt, magába zárva az élő halált, mely úgy vergődött, kapart, s küszködött benne, mintha még mindig a test része lenne. Az a kéz holt volt, ám mégis eleven, hisz vadul dörömbölt a vastag üvegen, míg csak Kropper át nem lőtte a tenyerét, kioltva végre ördögi életét.
Eiser professzorra a labor sarkában leltek, ám ép esze elszállt a szerencsétlennek, azt motyogta folyton, ez neje gonosztette, hisz nászéjszakájukon őt folyton ellöködte, vadul üvöltve véle: „Ne tapizz, te állat! Inkább vágd le, s küldd oda, hol valaki megkívánhat.”
KÉP: I walked with a zombie (horror, 1943, rendező Jacques Tourneur)
