avatar
2013. március 28. /

Hol tanultak az írók kardozni?

Hogyan fordulhatott elő, hogy Herczeg Ferenc író, vagyis egy civil ember Siposs tiszthelyettesen, tehát egy hivatásos katonán kardpárbajban halálos sebet tudott ejteni? (Bakos András írása)donpeter

A nevezetes eset leírása Don Péter kultúrtörténész Lovagias ügyek című könyvének egyik legérdekesebb része. Herczeg Ferencnek, a két világháború között ünnepelt írónak – a történet idején még joghallgatónak –, volt egy csinos lányrokona, akit több katonatiszt is fel akart kérni táncolni egy verseci kerti mulatságon. Az édesanya azonban csak két ismerős fiatalembernek adott erre engedélyt. A katonák összebeszéltek, egyikük lekérte a lányt, „kitáncolt vele a kertkapuhoz, ahonnan a környékbeli cselédek bámulták a mulatságot. A következő gúnyos szavakkal hagyta magára a megdöbbent leányzót: «Maga ezek közé való, kisasszony!«” Herczeg a sértésre sértéssel válaszolt, 1886. július 31-én vívott meg ellenfelével, akinek rögtön az összecsapás elején átvágta a hóna alatt az ütőerét, és „a szerencsétlen fiatal tiszt már a helyszínen elvérzett.” Egy másik véres eset hőse, Gárdonyi Géza a Szegedi Naplóban azt írta, hogy a rablógyilkos felakasztására elhívott budapesti hóhér Antonio Sorgo álnév alatt jelentkezett be az egyik szállodába. A rivális helyi napilap, a Szegedi Híradó munkatársa Újlaki Antal volt, akinek spanyol zsidó őseit Sorgónak hívták. Újlaki Gárdonyi kolléga írását sértő célzásnak vette, és bár a segédek nyugtatták, az Egri csillagok írója is elnézést kért tőle, ragaszkodott a párbajhoz. „Hevesen csaptak össze, Gárdonyi nem vette észre, hogy Újlaki támadás közben el is esett, és felindultan össze-vissza vagdosta a szerencsétlent, amíg az egyik segéd hátulról le nem fogta.” Szegény kihívó hat hónapig feküdt kórházban. Krúdy Gyula 1911-ben egy budapesti mulatóhelyen nagyobb társaságban szórakozott, és búcsúzáskor Sztojánovics Viktor, a 13. császári és királyi huszárezred kapitánya nem fogott vele kezet. Krúdy kérdőre vonta, a tiszt a kardjához kapott, de az író „torkon ragadta, egy asztalnak lökte, kicsavarta kezéből a kardot, és amikor a kapitány a revolvere után nyúlt, a kardmarkolattal fejbe vágta.” Emiatt később muszáj volt rendesen is megvívni, és a második összecsapásnál az író a homlokán sebesítette meg a kapitányt. Don Péter munkája konfliktushelyzetekben mutatja be az írókat, akiknek hangját, mondatait ismerhetjük, habitusukat azonban aligha. A tömören megírt miniatűrökből kiderül, milyen veszélyes volt az írói, újságírói, közéleti munka. Ezek az emberek vonzották a bajt, a büszkeség és agresszivitás egy pillanat alatt robbant, aztán viszont a véletlenen múlt, hogy a párbajnak szerencsés, drámai vagy komikus vége lett.
Sajnos a könyv nem tud lépést tartani az olvasó növekvő kíváncsiságával. Úgy éreztem, a szerző valamilyen kiadói kényszer hatására zanzásította eredeti könyvét, parlagon hagyva az összegyűjtött anyag nagy részét. Jó néhány párosnak csak egy mondat jut: kik, mikor, mi miatt, mivel, milyen végkifejlettel intézték lovagias ügyeiket. Újságíró, író, szerkesztő, vérmes zenekritikus főispánnal, országgyűlési követtel, rendőrkapitánnyal, katonatiszttel stb. A számomraismeretlen emberek esetébenezt nem sajnáltam, de például Ady Endre afférjáról jó lenne többet tudni. Ha Don Péternek később lesz módja arra, hogy nagyobb könyvet írjon a közéleti párbajokról, érdemes lenne a több forrás alapján feldolgozható történeteket jobban részletezni – és még több novellából, regényből közölni részleteket. Jó választás, mert általános érvényű jellemrajz Jókai Mór Kárpáthy Zoltánjából a párbajhős Dabronit bemutató részlet, de például az Egy magyar nábob XVI. fejezetéből jó lenne beemelni Kárpáthy Abellino és Fennimor párbajának teljes lefolyását, mert az még tanulságosabb, mint a bevezetés. Idézi Don Péter Krúdy Gyula 1928-as, A hírlapíró és a halál című novelláját, nem említi viszont a mű párját. Pedig az Utolsó szivar az arabs szürkénél egy párbajokról szóló antológia legerősebb darabja lehetne, a szolgálaton kívüli ezredessel, aki végigeszi a kisvendéglő teljes kínálatát, mielőtt ledurrantja egy újságíró, az ország legjobb céllövője. Aztán biztosan érdekes válaszokat lehetne találni arra a kérdésre, amely már a kötet elején, a Herczeg-féle párbaj után megfogalmazódik az olvasóban: hogyan fordulhatott elő, hogy a civilek sokszor ügyesebben vívtak, mint a katonák? Nyilván úgy, hogy korábban ők is katonáskodtak, de hogyhogy nem rozsdásodtak be? Hol, milyen körülmények között gyakorolták akkoriban a vívást és a céllövést? Olvassuk, hogy az 1890-es években a katonatisztek gyakran provokáltak botrányt azzal, hogy a vendéglőben a zenekarral az osztrák himnuszt húzatták, aztán a legjobb vívót állították a hazafias érzelmű kihívók elé. Azt gondolnánk, ez osztrák, német tisztek otromba szórakozása lehetett, pedig a könyvben példaként említett eset főszereplője Fejes István honvédszázados. Jó lenne bemutatni a gyakran vívó párbajhősöket, az engedékenyebb magyar törvényt kihasználó osztrák párbajturizmust. Visszatérő fordulat a kötetben, hogy a felek – ha életben maradtak – többnyire kibékültek. Hogyan ment ez? Miféle szokásjog alapján tudtak kezet fogni, és tényleg változatlan maradt-e a kapcsolatuk az ilyen esetek után? Szívesen olvasnék az elítélt párbajozókról, hogyan, milyen körülmények között „ülték le a leülendőket” (Ady). Végül azt is ki lehetne bővebbe fejteni, amire a könyv egy mondatot szánt, a hátsó borítón: „a becsületbeli konfliktusok formalizált rendezésével, a felgyülemlő agresszió gyors levezetésének lehetőségével paradox módon őrizték is a békét.” Jó, de hogyan?
(Don Péter: Lovagias ügyek – Magyar írók és újságírók párbajai (1834-1920) Corvina Kiadó, 2013.)

Megosztás: