Archív

Tíz év magány

Az irodalomkritika esetenként nagyon durva dolog. Főleg, ha az esztétikai alapú műbírálat ideológiai alapúvá válik. Ha nem az alkotás színvonalát, hanem létrejöttének jogosultságát kérdőjelezi meg. Esetleg szerzőjének létjogosultságát. Néró, a véres költő. Edward király, angol király. Homejni ájátullah. (Mészöly Ági kritikája Salman Rushdie: Joseph Anton című könyvéről)salman joseph anton

1989, Valentin nap. Egy megkeseredett, bigott vallási vezető egy regény alapján, amit sem ő, sem közvetlen tanácsadói köréből senki más nem olvasott, halálra ítél egy írót. Egy írót, aki vallási szempontból nem alattvalója, s nem az általa vezetett ország polgára. Nem mintha akkor elfogadhatóbb lenne. De mégis.

Fatvát mond ki rá. A fatva nem egyszerű ítélet: kötelez minden igaz hitű muzulmánt, hogy ha lehetősége adódik, megölje azt, akire kimondták. Nem visszavonható, nem elévülő. Akit sújtanak vele, halott ember.

A halott ember Salman Rushdie, az indiai muzulmán családból származó, de brit alattvalóként Londonban élő író. Előző kötetével, Az éjfél gyermekeivel számos rangos irodalmi díjat elnyert, világhírűnek mégsem mondható.

Intermezzo I. A foszladozó vasfüggönyön innen egy gimnazista lány eszi az ebédjét. Zöldbabfőzelék fasírttal. Közben olvas, mindig olvas, és rádiót is hallgat. Amikor a Déli krónika bemondja a hírt, megáll a kezében a kanál. Az író neve, a fatva szó nem mond neki semmit, csak Homejni ajatullah ismerős. És Irán. De hát az baráti ország, vagy nem? Fene tudja. Mindenesetre megjegyzi a nevet, meg a könyv címét: Sátáni versek. Felteszi a listára, el kell olvasni. Másfél évtizedet vár rá: ennyi kell, hogy a regényt Magyarországon, a kiadó és a fordító megjelölése nélkül forgalomba merjék hozni.

Rushdie néhány nap alatt közismert lesz. Nem úgy, mint egy író szokott. Hír lesz belőle. Nyilatkozik és szerepel, de nem, mint művész. Mint halott ember. Ezrek szánják, olyanok, akik szépirodalmat kezükbe nem vesznek egyébiránt. Ezrek tüntetnek ellene, a halálát kívánják, olyanok, aki sosem hallottak a Booker-díjról.

Rushdie néhány nap alatt ismeretlenné lesz. A nyilatkozatok után nem mehet vissza a lakására. A legközelebbi barátai sem tudhatják meg, hol rejtőzik. Nem láthatja a fiát.

Salman Rushdie az 1989. február 14. után elkövetkező tíz évét írja le a Joseph Anton című önéletrajzi regényben. A paradoxonok uralják az egész kötetet, ugyanúgy, ahogy a paradoxonok uralták az író életét is ebben az évtizedben. Rushdie, a halálraítélt író nem halt meg, sőt, nagyobb rivaldafényt kapott, mint annak előtte bármikor. A legrangosabb irodalmi és társadalmi eseményekre hívják. Jelkép lesz belőle, a véleményszabadság jelképe. Rushdie, az ember viszont megszűnik létezni. Josheph Anton lesz belőle, aki láthatatlan, akit titkosrendőrök vigyáznak éjjel-nappal. Az író, akit a vallási fanatikusok el akarnak némítani, dacosan ellenáll, beszél, megjelenik, harcol. Kollegák és szimpatizánsok százai állnak mellette. Az ember, aki mellesleg írt egy könyvet, azonban kénytelen csöndben maradni. Fél, és félti azokat, akik közel állnak hozzá, ezért elszigeteli magát. Szinte megszűnik létezni.

Nagy-Britannia természetesen kiáll Rushdie-ért, a polgárért. Emberi és anyagi forrásokat nem kímélve védelmezi, olyan módszerekkel, amik addig csak a legbefolyásosabb politikusoknak jutottak. És az író ezzel egy újabb paradox helyzetbe kerül: hiszen a védelem kiszolgáltatottságot is jelent. Tíz éve elkeseredett harc a védelem meglétéért ugyanakkor ellene. Harc az önrendelkezésért, az intim szféráért, az emberi létezésért.

Intermezzo II.: A lány időközben kikeveredett a vasfüggönyön túlra. Persze, vasfüggöny sem volt már, de mégiscsak egy másik világ. A Fény Városában tanult és dolgozott, szűkös keresete az arab negyedben volt egy hónapos szobára elég. A lány kedves volt, értelmes, és ugyanolyan idegen, mint az arab szálló lakói; néhány hónap alatt befogadták, elfogadták. Egy délután hatalmas bókot kapott a recepcióstól: azt mondta neki, hogy még akkor sem tennék ki a szobából, ha kiderülne róla hogy zsidó. A hotelban lakott egy professzor is, időtlen bölcsességű és belső békét sugárzó tanító, az iszlám vallás tudományának doktora. Vendégelőadó volt a Sorbonne-on. A lány és a professzor reggelente együtt itták a lat tét a kis büfében. Egy napon a lány megkérdezte a professzort, mit tenne, h találkozna Salman Rushdie-val. Természetesen elvágnám a torkát, hangzott a válasz.

A Joseph Anton ennek a hatalmas és hosszan tartó paradoxontömegnek a leírása. Nem kifejezetten szépirodalom, a szöveg minősége köszönő viszonyban sincs Rushdie nagyregényeinek színvonalával. Annak ellenére sem az, hogy sokszor és sok helyen beszél az irodalomról, irodalmi kérdésekről és problematikáról, s a lapokon elénk sorakozik a késő huszadik századi világirodalomból szinte mindenki, aki számít, Sontagtól Márquezen át Eszterházyig és Konrádig. Időnként ismétli magát, sokszor redundáns vagy nehezen követhető. Ugyanúgy, ahogy Rushdie élete nehezen követhető volt és körbe-körbeforgott ezekben az években. A Joseph Anton című könyv létrejötte, megléte maga a győzelem: a gondolat, a vélemény, a hit szabadságának győzelme – ha csak alkalmi és időszakos is -, a bigottság, a teokrácia, a zsarnokság felett.

Egyszerre lebilincselő és felszabadító olvasmány.

Salman Rushdie: Joseph Anton

Ulpius- ház, 2012,

4999 Ft

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top