A Magvető Kiadó szerkesztője az újabban szokásos napi futásadagja után érkezik a megbeszélt helyre. Miközben Szegő Jánossal készítek interjút, óhatatlanul is eszembe jut, hogy néhány héttel korábban éppen ő faggatott engem egy irodalmi rendezvényen. Kis ország, szűk közeg. Akkor kérdezett arról is, hogy állok a lakáskereséssel, de konkrét helyet csak most tudok neki mondani. Amikor az Erzsébet királyné útja és Columbus utca sarkát említem, rögtön rávágja, hogy Hamvas Béla, én meg a helytörténet iránt érdeklődő telepesként, szorgalmas diákként sorolom a további neveket Puskás Öcsitől Zelk Zoltánig. De mivel mégiscsak Szegő az igazi budapesti lokálpatrióta, mindig rá tud kontrázni. Ketten együtt végül felsoroljuk a Zuglóban megfordult összes hírességet, aztán a Magvető és a kortárs magyar irodalom helyzetére is rátérünk.
Mióta is futsz?
Február közepén kezdtem el.
Hány kilométert futottál ma?
12 kilométert, ez saját rekordom. Két szigetkört, és még egy negyednyit. Talán a beszélgetés megjelenéséig eljutok a 14 kilométerig is. Lekopogom: szerencsére nem vagyok babonás, de azért 13 kilométernél akkor se állnék meg szívesen, ha fekete macska szaladna át előttem, miközben egy létra alatt vagyok.
És hogy futnak a Magvető fiatal szerzői? Néztem a kiadó toplistáját – Esterházy Péter vezet, és ott van mögötte Grecsó Krisztián, Rakovszky Zsuzsa, Závada Pál. A fiatalabbak közül Krusovszky Dénes szerepel az első tízben.
Egy irodalomszociológiai elemzést is kapunk, amikor ezeket a toplistákat megnézzük. A szélesebb közönség számára nyilván vannak bejáratott és ismeretlen nevek. Az ismeretlenekből úgy lesznek ismertek, hogy megírnak egy könyvet, amelyről aztán elindulhat egy diskurzus, legyen az pozitív vagy negatív. Gondoljunk Grecsó Krisztián pályakezdésére, a Pletykaanyu körüli hírverésre, amit a szerző szerintem már legszívesebben elfelejtene, de akkor, a kereskedelmi televíziózás hajnalán mégis izgalmas médiaeseménynek számított, hogy valaki egy falu pletykáit, intrikáit írja meg. Aztán ott van a fiatalok esetében a műfajiság kérdése: a regény továbbra is a magyar irodalmi kánon repülőgép-anyahajója, és ennek rendelődnek alá a különböző műfajok, műnemek. Ha valaki fiatal, ráadásul verset vagy novellát ír, akkor sokkal nehezebb helyzetben van, mintha idősebb lenne és regényt írna. Látható is egy generációs elmozdulás: sokan, ha nem is hagyják ott a lírát, de lovat váltanak, és próbálnak prózát is írni. Erre jó példa Krusovszky, akinek a A fiúk országa az első novelláskötete. A fiatalítás amúgy nem volt tudatos cél, mindig szeretünk felfedezni új szerzőket, és hosszútávon gondolkodunk bennük. Ha lehet, több műfajban is.
Az első- vagy második kötetesekkel, ha nem is Esterházyhoz mérten, de magukhoz képest elégedett vagy? Gondolok itt például Fehér Renátóra vagy Tóth Kingára.
Egyre inkább úgy látom, ha egy fiatal alkotó jól ismeri és hatékonyan használja a különböző mediális felületeket, akkor ezek segítségével sikeresebb lehet. Fehér Renátó például remekül aknázta ki a Facebookban rejlő lehetőségeket, megjelent fesztiválokon, író-olvasó találkozókat szervezett. A Garázsmenet megjelenése esemény volt, a kötetet nemzedéki narratívája miatt is sokan várták. Tóth Kinga könyve, az All Machine a maga avantgárd, kísérleti, experimentális jellegével elüt a Magvetőnél megszokottaktól, de úgy tűnik, szintén pozitív a fogadtatása. Kiss Tibor Noét említeném még – az Aludnod kellene is sokaknak tetszik. Eladási példányszámokban mindez nem mutatkozik meg, ezeknek a szerzőknek hosszabb kifutási időt kell adni, és nem önmagában a számok alapján megítélni őket. Ott van még Horváth László Imre is, ő egy náci ideológus naplókönyvét írta meg. 1944-től napjainkig mutat be egy szörnyű alternatív valóságot, amelyben a harmadik birodalom nyeri meg a második világháborút. Sokkal izgalmasabb regény, mint amekkora kritikai figyelmet eddig kapott. Ennek az lehet az oka, hogy ő még a többieknél is frissebb pályakezdő.
A fiatalok maguktól jönnek vagy ti figyeltek fel rájuk?
Is-is. Van, amikor megkeresnek bennünket, de kollégáimmal, Király Leventével, Turi Timivel, és az őt átmenetileg helyettesítő Darvasi Ferivel mindannyian be vagyunk csatornázva a JAK-ba és a FISZ-be, képben vagyunk, figyelünk az újakra. Fehér Renátó vagy Tóth Kinga könyvének kiadása szívügyem volt, Kiss Tibor Noét pedig én kerestem meg, amikor a kiadóhoz kerültem. Őket nem engedjük el, szeretnénk megtartatni ezeket a kapcsolatokat. Szerencsére még mindig jó a nevünk, ez is segít. A Magvető továbbra is ragaszkodik szépirodalmi profiljához, másrészt ahogy az olvasótáborunk idősödik, próbálunk frissíteni, új szerzőket magunkhoz csábítani. Szándékosan kerülöm szerzőink kapcsán a „felépíteni” kifejezést, noha a Bildungban töretlenül hiszek, ez a felépítmény-attitűd technokrata és hideg, kizárja az emberi mozzanatok esetlegességét. Figyeljük a folyóiratokat, meghallgatjuk a szerkesztők, kritikusok véleményét, és ha egy ígéretes kézirattal találkozunk, arra örömmel csapunk le. Legyen az vers vagy regény, bár jó regényt huszonöt évesen ritkán tesz le valaki az asztalra, noha erre is láttunk már példát.
Nem kérek pontos adatokat, de átlagosan mennyi kéziratot dobtok vissza?
A költészettel csehül állunk: évente nagyjából tíz verseskötetet adunk ki, ebből jó, ha kettő-három fiatal, a többit az állandó szerzői flottánk kötetei teszik ki. A novella mint középműfaj nagyon fontos a magyar irodalmi hagyományban, lett légyen különálló elbeszélések sorozata vagy novellafüzér, ezekből is próbálunk sokat kiadni, többet viszont nem tudunk, mert feleannyi fogy belőlük, mint a regényekből. Az olvasók a regényekhez ragaszkodnak, a regények világában érzik magukat biztonságban. Minden héten kapunk két-három kéziratot, ami nagyon szép dolog, ugyanakkor kellemetlen is visszautasítani az olvashatatlanokat. Talán öt százalékát jelentetjük meg a beérkező szövegeknek. A tavaszi könyvfesztivállal, az ünnepi könyvhéttel, a téli könyvvásárral és a többi hónapban elszórtan megjelenőkkel együtt adunk ki évente legfeljebb ötven könyvet. Örülnék, ha többet tudnánk megjelentetni, de az anyagi forrásaink végesek, túl sokat viszont nem is lenne érdemes kiadni, mert akkor magunk elől is elszívnánk a levegőt.
A Magvető esetében lehet hallani a szerzők sorban állásáról. Jellemző, hogy akár egy évig is várnia kell egy írónak, hogy megtudja, elfogadjátok-e a kéziratát?
Sajnos igen, és olyan is van, hogy nem válaszolunk, ami modortalanság a részünkről. A kézirat küldője pedig kiszolgáltatott, mintha egy műtét közben otthagyná az orvos, és kénytelen lenne várakozni. De nem trehányságról van szó, inkább arról, hogy a kiadónál minél többen szeretnénk elolvasni egy kéziratot. Előfordul, hogy elfogadjuk, és még utána is fél évet vagy egy teljeset kell várni a megjelenésre. Ilyenkor türelemre kell inteni a szerzőt, és elmondani már idén márciusban, hogy a könyve csak jövő tavasszal jelenhet meg.
Volt már olyan, hogy egy szerző megelégelte a várakozást, és más kiadóhoz vitte a szöveget?
Nevet nem mondok, de volt olyan, hogy türelmet kértünk, amin a szerző megsértődött, és másik kiadóhoz fordult.
Kitekintve a többi piaci szereplőre is, évekkel a válság kirobbanása után hogy látod a könyvkiadók mai helyzetét?
A Librit színrelépésekor a Magvető fő mumusának tartották. A személyi átfedések, az ezek körüli huzavonák egy szappanoperát idéztek, de ha lehántjuk a Trónok Harca-narratívát a történetről, akkor azt látjuk, hogy a Libri nem lett közvetlen konkurenciája a Magvetőnek, mivel más profillal és aspirációval rendelkezik. Az biztos, hogy az anyagi ereje, energiája és agilitása mindenképpen felrázta ezt a közeget, erősítette a versenyszellemet az amúgy szűkülő piacon. Úgy látom, hogy egyfelől a válságból való kilábalás folyamatos a könyvszakmában, másfelől nem is annyira rejtett aknák, bizonytalanságok és kétségek vannak körülöttünk. A könyveladáson belül a kortárs magyar szépirodalom vevőköre szűkül. Talán jót tesz az eladásoknak a műfaji hibridek megjelenése is, egyfajta középirány, például Bartók Imre vagy Havasréti József könyveiben újszerű módon keverednek a szépirodalmi és populáris (vagy annak tartott, de mindenképpen alternatív) regiszterek.
Külföldi szerzőkkel, illetve magyar szerzők külföldi megjelenéseivel hogy álltok?
Ami az utóbbit illeti, továbbra is a német kontextus a legfontosabb, de persze szeretnénk áttörni a német falon. Krasznahorkainak például nagyon jó az angol recepciója is, de ne feledkezzünk meg Dragomán György nemzetközi sikereiről sem. És amúgy a német piacon való jelenlét is egy nagy fegyvertény, most hogy lecsengett az elmúlt évtizedek kelet-európai reneszánsza. És reméljük, hogy térségünk jelenkortörténete nem teszi megint a kelleténél izgalmasabbá az irodalmat. Fontos csatorna a németekhez Paul Lendvai és felesége bécsi kiadója, a Nischen Verlag, akik Spirót, Parti Nagyot és Tóth Krisztát is kiadják. Bodor Johanna könyve pedig meg fog jelenni lengyelül, és drukkolunk egy román fordításnak is, ami igazán autentikus lenne egy Romániában játszódó történet esetében. A külföldi irodalom magyar megjelenésekor nagy segítséget jelentenek a tippek és jó tanácsok, miközben a jogok eladása külön iparág lett. Az orosz vonalon Morcsányi Géza figyelme segít, a francia kapcsolatunk a Gallimard, és az amerikai piacot is folyamatosan pásztázzuk. A sikerességi faktor itt is idő, illetve szerencse kérdése. A nálunk megjelenő Cormack McCarthy váratlanul futott be és lett népszerű Magyarországon is, és a páratlanul tehetséges Nicole Krauss is megtalálta mostanra talán az olvasóközönségét.
Hogy fognak kinézni az előttünk álló hónapok, milyen nagy dobással készültök?
Terézia Mora regényét (A szörnyeteg) most szerkesztettem – katartikus, le- és feltaglózó könyv. Dragomán György Máglya című regényét lélegzetvisszafojtva várjuk igen sokan. Ősszel jön Tóth Krisztina új novelláskötete (Pillanatragasztó), és lesz új McCarthy, Gavalda, Kehlmann, amiképpen új meseválogatás is Boldizsár Ildikó jóvoltából. És ha már a futást kérdezted, ez még csak az egyik kör!
