A hidegháború grandiózus szimbóluma – mely annyi családot, barátot választott el egymástól – számtalan művészt múzsaként csókolt homlokon. A street-art alkotók főleg a 80-as években kezdték el kapiskálni a falban rejlő lehetőségeket, amikor az amúgy sem kicsi objektumot még hatalmasabbra turbózták fel. Festők, művészek, graffitisek kezdtek el özönleni a gyűlölt falhoz, hogy alkotásaikkal és üzeneteikkel bombázzák az addig viszonylag pucér „vásznat”.
Az 53. születésnapját ünneplő falat, 1961. augusztus 15-én kezdte el betonból felépíteni az NDK hadserege, hogy az közel három évtizedre szétszakítsa a német fővárost és lakosságát. A megosztottság és elnyomás jelképének számító monstrum 1989-es leomlását, a hidegháború végével is azonosítják. A fal nagy részét lebontották, de néhány darabját meghagyták az utókornak és azóta is becsülettel ápolgatják, a turisták legnagyobb örömére. A megmaradt szakaszok tutujgatása ellenére, napjainkban a németek felének fogalma sincs arról, mikor is épült a történelmi fontosságú határvonal.
A 80-as években a graffiti és művésztársadalom lassanként rájött, hogy a gigantikus objektum tökéletes terepet szolgáltat az alkotói önkifejezésére, és megfesthetik véleményüket a falról, valamint arról, amit képvisel. Furcsa helyzet állt elő: a gyűlölt fal, mely a megosztottság miatt jött létre, egyszerre összekötőkapocs lett a szeretteiktől elszakított emberek között. A „vászon” mindenhonnan vonzotta a festékfújókat és a kíváncsiskodókat, és az eredetileg fehér fal hirtelen színes, társadalomkritikákkal megspékelt színes „bőrt” kapott. A felfújt falfestményekkel a graffitisek elsősorban a kelet-német elnyomás és a cenzúra ellen tiltakoztak, valamint követelték a szétválasztott családok újraegyesítését. Szinte minden megfestett mű valamilyen üzenetet és reményt rejtett a szimbólumok és képek mögött.
A nyugati szakasz igazi graffiti paradicsomnak számított, és kihasználva a hatalmas vásznat, szabadon fújkálták fel gondolataikat. Míg a nyugati oldalon nem maradt festéktől érintetlen felület és a fal színekben tocsogott, a keleti rész megmaradt a maga unalmas szürkeségében, ugyanis ott még a fal közelébe is tilos volt merészkedni. Ez is jól mutatja a két részre szakadt ország társadalmi különbségét: míg az egyikben szabadság volt, a másikban elfojtották a népességet.
A Berlini fal az egyik legnagyobb „vászonnak” számított az egész világon. A liberális oldalon az építmény látványát megannyi graffiti tette elviselhetőbbé, ráadásul egyáltalán nem voltak korlátozások, így mindenki azt firkált fel rá, amit csak akart. Sokan ennek ellenére sem vállalták fel a nevüket, így az alkotások nagyobb része ismeretlen eredetű. A nyugati oldal annyira könnyedén kezelte a falfestés kérdését, hogy 1984-ben a Checkpoint Charlie-nál még graffitiversenyt is rendeztek a lelkes művészeknek.
Lebontása után, 1989-ben, a festők a keleti oldalt is bevették ecseteikkel és fújóikkal. Mivel a már meglévő falfelületek a környezeti hatások és a „graffitigyűjtők” miatt megrongálódtak, ezért a megmaradt, mintegy másfél kilométeres szakaszt és az azon látható eredeti festéseket helyreállították. A restaurálás több hullámban zajlott és a részek kidekorálására 118 nemzetközi művészt hívtak meg, például magyarokat is. (Gerber Pál, Gerhes Gábor, Győrffy Sándor, Imre Gábor, Erkel László/Kentaur, Rácmolnár Sándor).
A felújított graffitiket többek között a berlini szabadtéri East Side Gallery-ben lehet megnézni. Ízelítőként itt van egy videó a tárlatról:
Maga a kipingált berlini fal is számos művészt meginspirált és felhasználta saját alkotásaiban. A graffitivel benőtt fal egyik leghíresebb szereplése Wim Wenders: Berlin felett az ég (Der Himmel über Berlin) című filmjében volt, ahol a már említett Thierry Noir munkái láthatóak:
A 90-es évek óta Berlin igyekszik hűen ápolni a fal még meglévő szakaszainak emlékét, hiszen egyrészt fontos történelmi relikviák, másrészt a megmaradt darabok mára már igazi turista attrakcióknak számítanak. Az egykori graffitiverseny helyén lévő Falmúzeum az egyik legfelkapottabb berlini látványosság, de világ többi nagyvárosában is találkozhatunk az egykori objektum darabjaival, így például Pesten is, a Terror Háza előtt.