Kurultáj után német sört iszik,
szabadkozik: nem is lehet magyart.
Hazai kézben sörgyár nincs minálunk.
Nincs más megoldás, hiába agyalt.
Sajnos, sörös. Ez megmásíthatatlan;
úgy inna bort, de hát adott az alkat.
Ha pedig így, akkor legyen minél jobb;
mármint a sör. (Körben mindenki hallgat.)
Igényességhez rend így párosul,
később más is mer inni seritalt.
Lökd már ide, vén sváb, csapláros úr!
Éppen ilyen lehetett Heribald.
*
Mintha megérezte volna, hogy a szép
szeműek és a bevállalós teremtések
után most az ő arca fog földerengeni
a közös emlékezetben. Húsos szájú,
rekedten nevető, hamvas lénye, akit
Bigának neveztünk, mostantól bármikor
és szinte bárhol megidézhető, ahogy ül
egy narancspiros autó motorháztetején,
szűk farmerban. Írja, hogy ezúttal
tényleg komolyan tanul, ha pedig végez,
nutritionist lesz. Mögötte a házakon
nincs kőpor, de a tégla színe sötétebb,
mint itthon. Ez a háttér, ha még nem
említette volna: Kanada. Igaz, keveset
lehet hallani róla, de ez egy ilyen nagy
ország esetében inkább jó, mint rossz.
Az egyszerűség kedvéért képzeljünk
csak hűvös tavakat, végtelen partokat.
És ez persze érdekes, mert úgy rémlik
a tornaórákról, szeretett úszni, és
nem zavarta, hogy elázhat a haja. Egy
darabig a felszínen haladt, aztán hirtelen
merült, mint egy kontyos réce, halk
loccsanással, hosszan; lehetett figyelni,
mikor bukkan már föl végre, és megint.
*
A fiú megmozdul, aztán mégis
tovább alszik; harmatos, ezüstös
marad körülötte a gyep. Másutt
mindenütt lenyírja a benzinkutas.
Őrá várunk. Hamar a végére ér,
a gépet hátratolja a színbe, bejön
az üzletbe, de még nem fordul
felénk. Kivesz a hűtőből egy üveg
ásványvizet, visszamegy az alvóhoz,
lerakja a feje mellé. A címke?
„A hamvas zöld citrom ízével”.
Vajon egy ismeretlenhez ilyen
kedves, vagy valakije neki az az
alvó fiú? Hiába faggatjuk vidáman,
hiába mutogatunk ki, a gyepre.
A kutas udvariasan figyel, hátha
kérdezünk valami mást is, de nem
néz oda. Ebből rögtön értenünk
kellene, de nem. Nagy sokára aztán
vissza a kocsihoz, beszállás.
Folytassuk hát: menjünk még
messzebb, beljebb. Később majd
biztos ráérzünk, miképp kellett
volna már itt is mozogni, beszélni;
nyilván valahogy finomabban.
*
Éjjel, egy lámpa alatt, Verona szélén
állva úgy tetszett, most pedig neki
kellene megszólalnia – miután azok
elvezették mindenhová, Júlia erkélyéhez
is, természetesen, és aztán ki, úgymond,
a levegőre –, hogy az a lapos, hosszú
téglaépület meg ugyanolyan, mint ami
otthon, a laktanya telkén áll, csak ez
vadonatúj. Egy csapatfürdő. Otthon,
a gyéren világított folyosóján
minden este végigbotorkált
nyolcvanadmagával, törülköző a derék
körül. Ahogy elfogytak előtte a társak,
ő is megállt egy fülkénél, tartóba
rakta a szappant, és már hallotta is
a dübörgést; a következő turnus
eleje ököllel verte a vasajtót.
A két csapot egyszerre nyitotta,
azonnal beállt a lezúduló víz alá,
próbált sietni. De közben folyton
állítgatni kellett a csapokon, mert a sugár
egyszer hűlt, nem lehetett tudni,
mitől, azután meg forrósodott. Ez az
áramlás végtére is kiismerhetetlen,
gondolta, vagy legalább fél élet
kellene hozzá itt, ebben a sötétben.
*
Mintha most hamarabb bukkanna elő
a párából a dombvidék. Hamarabb
leszünk szótlanok. Délig átlépjük
a határt, kettőre elérjük a falut,
tíz perc, és kapaszkodunk fölfelé
a sziklára, amelynek tetején
a szabadságharcos drámaíró
és Shakespeare-fordító családi
kápolnája áll. Odafönn most is
helybeli férfiak várnak az ajtóban,
mint tavaly ilyenkor. Szeretnék, ha nem
mennénk be, de nem állnak az utunkba.
Ásóval a vállán szemüveges, szakállas
férfi érkezik, a pópa. Ahogy odaér,
s leemeli a nyelet, megbotlik, és az ásó
éle majdnem elér minket. Ijedten
odaugrik, megsimítja az egyik vállat.
Csak nehogy rosszat gondoljunk.
Az ásó élén ott egy falat ebből a földből.
Fölrakjuk odabenn a koszorút,
állunk némán, ahogy ők odakinn,
szereplői mindannyian egy réges-régi
szomorújátéknak, ami a hazánk.
