– avagy történet szűk kosztümről, potenciáról és kozmikus energiáról
Emlékszem, mennyire meglepődtünk azon, hogy első munkanapján is ugyanabban merev, állig begombolt nadrágkosztümben érkezett, amit a felvételin is viselt. Nem ehhez voltunk szokva. Bár a cégvezetés elvárta az ápolt külsőt, amibe ugyebár az ízléses öltözködés is beletartozik, ha csak nem volt rá különleges ok, egyikünk sem járt keményített inggallérban dolgozni. A hölgyek is előszeretettel viseltek rövid szabású ruhákat, a blúzukon pedig kigombolva hagyták a felső gombokat. Ehhez képest úgy nézett ki: mint egy lelkészfeleség. Azt gondoltam, hogy bizonyára nem akar mindjárt az első nap rossz benyomást kelteni, ám mikor másnap is egy hasonlóan merev, bokáig érő szoknya-hosszú ujjú blúz kombinációban jelent meg, fontosnak éreztem, hogy jelezzem neki: mi nem vagyunk afféle vaskalapos, betokosodott alakok, ellenkezőleg, szeretjük a laza, lezser dolgokat; ha már az üzlet menete kemény odafigyelést, koncentrációt és meg nem alkuvást követel, az élet más területén igyekszünk felszabadultak és könnyedek lenni, ergo amint látja, itt az irodában én is például leveszem a zakómat, sőt ha úgy kényelmes, az ingujjamat is feltűröm, a lányok pedig, akik többségében az adminisztratív munkát végzik és nem kell üzleti tárgyalásokon reprezentálniuk, szívesen vannak laza, bő ruhában, könnyű ingben, miniszoknyában.
Mariann figyelmesen meghallgatott, időnként bólogatott is, majd közölte:
– Az a helyzet, Balázs, hogy nekem csak ilyen típusú ruháim vannak.
– Ezt komolyan mondod?
– A legkomolyabban.
– Ne haragudj, hát mi vagy te, apáca?
Szó nélkül megfordult és visszaült az asztalához.
Tudtam, hogy elvetettem a sulykot. Pár perc elteltével odamentem hozzá és bocsánatot kértem. Azt mondta, nem haragszik, ám ennek ellenére egész nap feltűnően került, csupán akkor fordult hozzám, ha a munka úgy diktálta, ám hiába hívtam ki például a konyhába kávézni vagy bekapni egy szendvicset, rendre elhárított, hogy köszöni, de nem kíván semmit.
Nem szoktam a munkahelyi ügyeimet hazavinni, ezúttal azonban annyira piszkált a dolog, hogy este megemlítettem Csillának, hogy tegnap belépett a céghez egy új lány.
– Nocsak. S hogy néz ki?
– Magas, és hosszú, szőke haja van.
– Az ilyen nők nagyon szépek tudnak lenni.
– Á! – legyintettem. – Nem olyan karcsú.
Valóban, Mariann deréktól lefelé úgy festett, akár egy nyugdíjas ápolónő: vaskos lábak, széles csípő, terebélyes fenék. A dereka mindehhez képest szokatlanul vékony volt, csak úgy, mint a felső test; mellének méretét a szűk ruha nyomorgatásában nem tudtam megállapítani, csupán mikor meztelenül láttam, akkor konstatáltam, hogy viszonylag kicsik.
Pontos volt, gyors és megbízható. Rendkívül könnyen tanult és viszonylag korán nagy önállóságra tett szert. Nem telt bele két hét, és rá mertem bízni a legújabb projektek ügymenetének intézését. Bár egy darabig még tartotta a távolságot, ha hívtam, tízóraizni és uzsonnázni velem tartott, és amikor néhanap az irodából páran átmentünk a szemközti étterembe ebédelni, ő is jött. Nem beszélt sokat, ám minden kérdésre készségesen válaszolt, és időnként a véleményének is hangot adott. A közösség befogadta, és ő is beilleszkedett közénk.
Másfél hónapja dolgozott nálunk, mikor pár napra Brüsszelbe küldött egy versenytárgylásra a cég. Asszisztenciának Mariannt választottam, hadd szerezzen egy kis tapasztalatot. Becsületemre mondom, semmiféle más szándékom nem volt vele, egyrészt mert kapcsolatunk két éve alatt soha eszembe nem jutott, hogy Csillához hűtlen legyek, másrészt pedig Mariann nem is tetszett igazán.
Az esti géppel kiutaztunk Brüsszelbe, majd a szállodába való bejelentkezés után azonnal lepihenni készülődtünk: reggel fél kilenckor kezdődött a versenytárgyalás, és én mindig szeretem tisztességgel kialudni magam, ez a biztosíték arra, hogy a megbeszéléseken teljes koncentrálóképességemmel vehessek részt. Két egymás melletti egyágyas szobát kaptunk. Kipakoltam a bőröndömből, a szekrénybe akasztottam a másnapi öltönyömet, amikor eszembe jutott, hogy az egyik dosszié, amit még elalvás előtt át akartam lapozni, Mariannál van. Kimentem a folyosóra és bekopogtam hozzá. Pár másodperc eltelt, mire válaszolt. Benyitottam. Mariann az ablakban állt teljesen átlátszó hálóingben, nekem félig oldalt, félig háttal helyezkedve bámulta az utcát. Mintha rugók löktek volna ki, szó nélkül odamentem mellé, egymásra néztünk, és abban a pillanatban tudtam, most csók következik.
Kisvártatva Mariann, akár egy anya a gyermekét, levette rólam az összes ruhadarabot, aztán ő is lehúzta a hálóingét, ám hiába próbált mindent, egyszerűen csődöt mondtam. Ma sem tudom, miért, hiszen mikor csókolózni kezdtünk, határozottan kívántam Mariannt. Talán a furcsa, gyógynövényekből készült fogkrémekre emlékeztető szag, ami a bőréből áradt, az lombozott le. Egyébként nagyon rendesen viselkedett. Jó éjszakát kívántunk egymásnak, és visszabotorkáltam az ágyamba. Órákon át nem jött a szememre álom. Kudarcom iszonyúan lebénított. Ilyen kamaszéveim óta nem fordult elő velem. Azzal nyugtatgattam magam, hogy bizonyára nem is kívántam annyira Mariannt. Meg a Csilla miatti bűntudat is közrejátszhatott a dologban. Hajnal kettő felé járhatott, mikor nagy nehezen elaludtam.
Másnap a tárgyaláson zavart és dekoncentrált voltam. Mariann mellettem ült, egyetlen szóval, egyetlen pillantással sem emlékeztetett az este történtekre. Folyamatosan adta elém a szükséges anyagokat, én azonban csak hebegni tudtam. Estére elvesztettük a tendert. Az esti állófogadáson magamba roskadva álltam egy tányérral a kezemben az egyik sarokban, és tömtem a számba a kaviáros szendvicseket. Nem messze tőlem Mariann egy francia nővel csevegett hosszadalmasan, aztán hirtelen elköszönt tőle, mellém perdült, és azt mondta:
– Ideje mennünk, Balázs. Nagyon fáradtnak látszol.
Hazataxiztunk a szállodába. A folyosón elbúcsúztunk, ki-ki bevonult a maga szobájába. Levetkőztem, letusoltam, pizsamát húztam, majd rövid töprengés után kimásztam az ágyamból és elindultam Mariannhoz.
Nagy meglepetésemre a szobaajtó kilincsén egy piros papírszalag lógott. Bekopogtam és benyitottam. Mariann ugyanabban a hálóingben, mosolyogva várt, s közölte, hogy biztos volt abban, hogy jövök.
– Mi ez a furcsa szag? – szippantottam nagyokat a levegőbe.
Az asztal felé mutatott, ahol egy bordó gyertya hatalmas karikákat pöfékelt a mennyezet felé.
– Energiakanóc.
– Az meg mi a fene?
– Az este, miután kimentél, áttanulmányoztam a szoba energiamezőit. Nem valami fényes. Nem csoda, hogy olyan kedvezőtlenül hatott a potenciádra. Elég sok káros kisugárzás éri a szobát. Nem tudom, hogy az egész szállodában így van-e, itt mindenesetre nagyon alacsony szinten érvényesül a kozmikus energia. Föl kell valamivel erősíteni.
Tátva maradt a szám.
– A kozmikus energia?
– Az Univerzum teremtő ereje. A mi bolygónkra kilenc csillag fókuszálásával érkezik. A Vega, a Sarkcsillag, és a Göncölszekér hét csillaga. Ha valahol úgy találjuk, hogy a negatív hatások nagyon legyengítik, fel kell erősíteni valamivel. Meggyújtottam az energiakanócot és kitettem a piros szalagot a kilincsre.
– Az meg minek van?
Mariann legyintett.
– Hosszú lenne mindent elmagyarázni. Inkább gyere!
Ledobta magáról a hálóinget. Férfiasságom abban a pillanatban éledezni kezdett. Mielőtt megint baj lett volna, lerúgtam magamról a pizsamát, és csak úgy, mindenféle előjáték nélkül az addigra már fekvő Mariannba hatoltam.
Nem aludtunk egyet, az éjszakát a saját ágyamban töltöttem, a reggelinél pedig roppant szívélyesen, kollégaként üdvözöltük egymást. Csak másnap, a repülőtér érkezési oldalában jutott eszembe, hogy meg kellene a történteket beszélnünk. Letettem a földre a bőröndömet, Mariann felé fordultam és azt mondtam:
– Szeretném ha tudnád, hogy nagyon jó volt veled… Nekem azonban van valakim, és…
Közbevágott.
– Ne bomolj már, Balázs! Az egész főnökség vár az irodában, te meg itt leállsz jelenetezni. Inkább induljunk!
Beletelt pár hétbe, mire főnökeim ismét kezdtek úgy nézni rám, mint azelőtt. Ezalatt Mariannal a hétköznapi dolgokon túl alig beszéltünk. Tízórainál, kávézásnál az üzleti ügyek kerültek szóba. Egészen addig, míg egy nap, túlóra után, mikor már alig volt valaki az épületben, a lépcsőházban lefelé menet Mariann bejelentette, hogy gyereket vár, ez egészen biztos, a tesztet is megcsinálta, és orvosnál is volt. Megállt bennem az ütő, csak annyit tudtam kinyögni, biztos-e abban, hogy tőlem van, mire kihúzta magát és közölte:
– Balázs, én nem szoktam túl sűrűn szeretkezni… Az elmúlt egy évben te voltál az egyetlen férfi, akivel együtt voltam.
Nyeltem egyet, és olyasmit kezdett el mondani, hogy természetesen igyekszem majd időt szakítani arra, hogy elkísérjem az abortuszra. Mariann arca ekkor teljesen megváltozott. Eltűnt róla a szokásos kedves jámborság, homlokát összeráncolta, száját elhúzta, tekintetéből haragos sugarakat lövellt:
– Balázs, te tényleg ennyire nem látod át a dolgokat? Nem veszed észre, hogy az út, amit eddig bejártunk, nem a véletlen műve volt, és nem rajtunk múlt, hogy így alakultak az események?…
Próbáltam berángatni az egyik közeli irodába, mégse a lépcsőházban beszéljük meg ezeket, Mariann azonban odacövekelt a lépcsőházi forduló bársonyszőnyegéhez, és éles gesztusokkal kísérve, mintha olvasná valahonnan, hadarta:
– Abban a pillanatban, amikor először megláttalak itt a felvételinél, tudtam, hogy nem véletlenül vezetett ide a sors, a mi életünknek össze kell kapcsolódnia, mert így akarják az égi hatalmak. Olyan dolgokat éreztem veled összefüggésben, amilyeneket még soha senki mással, és azt is tudtam, nem szabad türelmetlennek lenni, ami elrendeltetett, az be is fog végződni. Mikor Bécsben első nap nem tudtunk szeretkezni, azt gondoltam, ez a próba, ha másnap nem jössz vagy megint nem sikerül, akkor tévedtem, és mégse egymásnak születtünk erre a földre. Másnap azonban csodálatosat szeretkeztünk, én pedig immáron gyermeket várok tőled. Ez nem a véletlen műve, Balázs, szeretnéd, ha te is megértenéd. – Majd mereven rám szegezte a tekintetét, s várta, miként reagálok.
Én viszont hirtelenjében mindössze csak ennyit tudtam mondani:
– Meg voltam győződve arról, hogy az energiakanóc meg a piros szalag miatt sikerült…
Mariann bólogatott.
– Természetesen azoknak is köze volt hozzá. A lényeg azonban nem ott dőlt el.
Kényszeredetten elmosolyodtam.
– Akkor hol? A Vega csillagon?
– Ezt nem tudom biztosan – Mariann megint a homlokát ráncolta. – Nem tudom, honnét jött az az energia, ami bennünket egymásnak teremtett. De ez most talán nem is annyira fontos.
Ebben igazat adtam neki. Elindultunk lefelé a lépcsőn. Útközben még egyszer megpendítettem az abortusz kérdését, mire Mariann rávágta, ő nem gyilkos. Leértünk a recepcióhoz, a bejáratnál ott parkolt a két taxi, elköszöntünk, és mindketten elindultunk hazafelé.
Pokoli napok következtek. Mariannal nem nagyon tudtam beszélni, akárhányszor szóba hoztam a kérdést, azonnal másra terelte a szót. Az izgalmak hatására pedig Csillával is kudarcot vallottam az ágyban, nem egyszer, többször is, mikor meg sikerült, hát jobb róla nem is beszélni. Csilla nem egy türelmetlen típus, ezúttal azonban rövid idő alatt megelégelte a szerencsétlenkedésemet. Egy este, miközben teljesen leizzadva, fogaimat összeszorítva átkoztam magamban azt a percet, amikor Mariannal kapcsolatba léptem, Csilla fölemelte a fejét az ágyékomról, és közölte, hogy holnap elmegyünk egy specialistához, mert ez így nem mehet tovább. Tiltakoztam, hogy fölösleges, bízzunk egymásban és majd megoldódik satöbbi, satöbbi, Csilla azonban hajthatatlan maradt. Két napra rá már ott ültünk egy jó nevű pszichiáter rendelőjében, akivel az én drága párom előre leegyeztetett mindent, mennyiért és hányszor kell hozzá járnom és így tovább. Mindjárt a legelső terápián hármasban boncolgatni kezdtük a kapcsolatunkat, milyen elvárásaim vannak Csillával szemben, neki milyen elvárásai vannak velem szemben, hogyan felelünk meg ezeknek, és így tovább; kidobott pénznek éreztem már ennek az első alkalomnak az árát is, voltak olyan pillanatok, mikor alig tudtam megállni, hogy ne jelentsem be: kérem, a potenciámra az hat végzetesen, hogy rohadtul ideges vagyok, mivel életem első és egyetlen félrelépésétől az illető hölgy teherbe esett, és esze ágában sincs elvetetni a magzatot…
Mariann ugyanis továbbra is hallani sem akart ilyesmiről. Akárhol és akárhányszor hoztam szóba, határozottan és igen egyértelműen nemet mondott, mikor pedig volt rá idő és lehetőség, unos-untalan kifejtette véleményét az anyaság szentségéről, meg arról, hogy mi összetartozunk, s az egy ideiglenes állapot, hogy én egy másik nővel élek együtt, de hamarosan eljön majd a mi sorsunk beteljesedésének ideje. Esténként, míg Csilla zuhanyozott, fölhívtam Mariannt, és könyörögtem neki, változtassa meg az álláspontját. Mintha a falnak beszéltem volna. Mariann rendíthetetlen maradt, sőt ellentámadásba ment át: egy nap hatalmas ív papirosokkal érkezett, mondván, egy asztrológus elkészítette a horoszkópunkat, és abban is feketén-fehéren az áll, hogy a kezdeti nehézségeket a boldog egyesülés önfeledt időszaka követi majd, és ez az állapot aztán az idők végezetéig tart. Később könyveket hozott, amelyekből a tízórai és uzsonna perceiben az életünket irányító láthatatlan erőkről és kozmikus energiákról olvasott fel. Akár egy prédikátor, fölolvasásaihoz rendszeresen magyarázatot fűzött, az élet minden pillanatának tudatos megélésről beszélt, illetve arról, hogy senki nem hadakozhat küldetése ellen.
Életem legszerencsétlenebb időszaka volt: minél jobban rettegtem attól, hogy mikor látszik meg Mariannon a terhesség, annál inkább ideges voltam, és ennek hatása nem csupán otthon, hanem a munkámban kezdett érződni.
Egy este, miközben igyekeztem elmélyülni az egyik napilap tőzsdei híreiben, csöngeni kezdett a telefonom. Odapillantottam, és láttam, hogy Mariann nevét írja ki. Nem tudom, mennyire fehéredtem el, igyekeztem az újság jótékony takarásába bújni. Csilla is ebben a szobában volt, úgyhogy minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne remegjen a hangom, amikor megszólalok:
– Igen.
– Én vagyok, szerelmem – Mariann olyan hangosan mondta ezt, megijedtem, hogy kihallatszik. – Képzeld, megmozdult.
– Hogy micsoda?
– A baba. Az előbb határozottan éreztem, hogy megmozdult. Na mit szólsz? Ugye örülsz neki?
– Szerintem – mondtam, a szemem sarkából Csillát figyelve – jobb, ha ezt holnap reggel beszéljük meg.
– Azt találtam ki, odamegyek hozzád és együtt figyeljük, mikor rúg legközelebb.
– Teljesen fölösleges! – úgy csattantam föl, hogy Csilla majd kiejtette kezéből a női magazint. – Mondtam, hogy holnap reggel nyugodt körülmények között meg tudjuk beszélni. Akkor látjuk a kimutatásokat is.
– Balázs, ne beszélj mellé! – Mariann hangja nyugodtan és határozottan csengett. – Itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba és nyilvánosságra hozzuk azt, hogy mi történik kettőnk között. Nincs értelme a további titkolózásnak. Azonnal hívom a taxit.
Mire bármit is mondtam volna, kinyomta a telefont. Még belenyögtem a sípolásba, hogy „Rendben, akkor holnap”, aztán én is letettem. Csilla rám nézett és azt kérdezte:
– Valami munkahelyi probléma?
– Leszaladok ide a sörözőbe és iszom egy korsóval – hadartam. – Úgy megkívántam most.
– Mit? A sört?
– Igen! – kiáltottam, és már szaladtam is az előszobába cipőt húzni. – Nagyon meginnék most egy korsóval. Jövök azonnal!
– De hát te régóta nem jársz már sörözőbe!
– Az ember folyton változik – egyenesedtem föl és magamra terítettem a kabátomat. – Egy órán belül jövök.
Meg se várva Csilla köszönését, becsaptam az ajtót és lerohantam a kapu elé. Fogalmam se volt, mit fogok tenni, de föltett szándékom volt, hogy megállítsam Mariannt.
Nem tudom, hálával tartozom-e ezért akár a sorsnak, akár valamilyen földöntúli erőnek, tény azonban, hogy Mariann nem érkezett meg, s bár nem tudtam, mennyi ideje álldogálhatok a kapu előtt, meguntam a várakozást és fölmentem a lakásba.
– Tényleg csak egy sör volt – jelentette ki Csilla, mikor beléptem a szobába.
A faliórára néztem: húsz perc telt el azóta, hogy lementem a ház elé.
– Mondtam én, hogy csak annyi lesz – nyögtem, és megint nagyon ideges lettem. Még mindig volt idő arra, hogy Mariann megérkezzen.
Nem jött. Se akkor, se később.
Másnap amint beléptem pillantásom azonnal Mariann asztalára esett, amin azonban ezúttal nem a megszokott retikül hevert, hanem egy hatalmas rózsacsokor.
– Úristen. Mi történt?
– Te nem tudod? – kérdezte valaki. – Mariannt tegnap autóbaleset érte. A taxija a megengedettnél jóval gyorsabban száguldozott, összeütközött egy Combinóval. Ripityára ment a kocsi.
A virágok láttán fölösleges volt a többi kérdés.
Leroskadtam a székemre és akárhogy erőlködtem, nem jutott az eszembe egyetlen épkézláb gondolat sem.
Az iroda viszonylag hamar napirendre tért az eset fölött. Nem régóta dolgozott nálunk Mariann, és mert nem is volt túlságosan nyitott, nem véshette be magát ilyen rövid idő alatt a kollégák szívébe.
A temetés után felmondtam. Új munkahelyem egy bank, ahol az előzőnél jóval szigorúbb körülmények és nagyobb megkötöttségek mellett dolgozom. Egyelőre jól érzem magam, azt hiszem, elég könnyen beilleszkedtem az itteni a kollektívába. Csilla nem sokkal Mariann halála után szakított velem. Jelenleg egyedül élek. Pszichiáterhez nem járok.{jcomments on}
