Jerezben és a környéken szerinte nem is csupán 30, hanem 50 százalékos a munkanélküliség, a kutya nem jön ide télvíz idején, vagyis tudható, neki is minden euró számít; de nem számít. (Méhes Károly spanyol riportja és fotói)
Voltaképp ott kezdődik és végződik, gyarló, a februári télből érkező magyar számára, hogy kilépve a sevillai reptérről, narancstól roskadó narancsfák erdeje fogad. Az ég pontosan olyan, amiről a nevét kapta, égszínkék, és minden ragyog. Amikor távozunk, ugyanez a helyzet. Megkísért rendre a gondolat, a vágy, mi több, az irigység – ennél nem is kel több. Így lehet bírni. Holott…
Talán azért, mert Andalúzia nagyon a végeken létezik. Mármint ma. Mert valaha mór, aztán az rekonkvisztált spanyol királyság részeként itt aranyban fürödtek. Mostanra az örök napnak és ennek a múló aranynak a fénye van csak meg. A narancs egyébként nem étkezési gyümölcs, lekvárt főznek belőle Anglia számára, ott szeretik az ilyen fanyar dolgokat, megy a köd meg az eső mellé. És még valami csoda arckrém készül belőle, túlélési elixír.
Egy rendes andalúz sherryt iszik, eszi a sonkát és bikaviadalra jár. Ha toposz-spanyol akar lenni.
Mert közben már minden más megint. Jerezben a kis panzió mackós tulaja a szívébe fogad bennünket, amikor egyik reggel nincs a helyén a bérelt kocsi; rögvest intézkedik, kinyomozza, hol az autó, hívja a taxit, ami odafuvaroz, a sofőrt is instruálja. Ő exkluzálja magát a hatóság nevében a kellemetlenségért: semmire nincs pénz, így próbálnak némi beételhez jutni, kell a segélyezésre… A végén elengedi az egyik éjszaka árát, mondván, van bajunk úgyis elég – nekünk, a téli turistáknak. Teszi mindezt úgy, hogy közben elmeséli, Jerezben és a környéken szerinte nem is csupán 30, hanem 50 százalékos a munkanélküliség, a kutya nem jön ide télvíz idején, vagyis tudható, neki is minden euró számít; de nem számít.
A ház előtti kis téren flamenco táncosnő szobra áll, összevont szemöldökkel, már-már haragvó arccal ábrázolva, mert igazából ez az, amit komolyan kell venni. És azt is érezni, hogy ezerszer messiások a spanyol messiások: minden egyes boltban, tapas-bárban, csehóban ott a megváltó és az édesanyja (ők is Mária országa, a fene sem érti). A szállással szomszédos lokál tulajdonosa, egy mukkot nem beszél angolul, de már a második este ajándék sült hússal lát vendégül, és végül barátsága legsúlyosabb jeleként átnyújt egy Jézus-naptárt, ugyanolyat, ami a sörcsap fölött lóg, és hozzá dukáló imádságos szentképet.
Később, utazván látjuk az olajfák hegyeit-rónáit is, ez az, ami megmaradt az egykori gazdagságból.
A Sandeman sherry-üzemben újfent sok mindenre fény derül. Amikor a látogatás ügyében leveleztem, jelezték, örülnek az érdeklődésnek, csütörtökön 12-re jöjjünk, akkor kezdődik a vezetés. Rendben, ott hagyván versenypályát, Massát, Rosberget, pontban délben ott topogtunk a recepción. Mi ketten voltunk, senki más. Sherry terén ez a kis régió a világverő, a Sandeman az egyik legnóblisabb név, és mégis: két éve alatt a 300 munkatárs 100-re olvadt. Isszák-e a derék andalúzok legalább a nemzeti italt? A vendéglátó Rocío csak legyint: – Á, dehogy. Nyáron 40 fok van, inkább sörözik mindenki. Amerikában lehet bízni meg Angliában.
Körbe vezetnek: minden tiptop, Svájcban nem lehetne különb. A kéményen gólyák csücsülnek. Megörülünk, na, ez biztos, hogy közös bennünk magyarokban, andalúzokban – a gólya. Aztán kiderül, pont fordítva működik e téren minden. Idegenvezetőnk panaszosan mondja: – Hamarosan elrepülnek, nyaralni… Ha nem is hozzánk, de Hollandiábam, Dániába.
A téli körút Gibraltálba, Málagába, Granadába, Córdobába több mint kellemes. Többen, többször is emlegetik: nyáron kibírhatatlan. A turisták még jönnek, főképp a németek – és persze oroszok. Öles óriásplakátok hirdetik cirill betűkkel az ingatlanokat. Noha összegszerűen akár mi, magyarok is megengedhetnénk magunknak egy-egy apartmant a tengerparton – nem drágább, mint egy itthoni panellakás. De hát van más gondunk is…
Két dolog is szembeszökő: az „őrült spanyol” kitétel, nem tudom, kitől származik, de egyáltalán nem jellemző. Az utakon békésen csordogál a forgalom, nincsenek vadul száguldozó Seatosok, a városban nem hallani dudaszót, de még a szirénázó mentő vagy Policija sem zavarja a közönséget. Arra jutunk, tán ez is a pénztelenség: kevesen autóznak, istenem – a válság bája.
Sevillába visszatérve találkozunk a Pécsi Íróprogram 2011-es egyik vendégével, José Carlos Carmonával. Őt aztán nem lehet munkanélküliséggel vádolni: tanít, kórust vezet, színházi csoportja van, mellesleg elnöke a színészszakszervezetnek, és mintegy levezetésképp, emellett író. Vajon milyen manapság a spanyol öntudat, kérdem, egy hatalmas világbirodalom maradékaként mit éreznek?
– Mindenkinek ajánlanám, hogy menjen Dél-Amerikába. Én dolgoztam Peruban, Bolíviában, Kolumbiában. Ott legalább felnéznek ránk. Itt, Európa szélén kutyába sem vesznek bennünket, ahová törekszünk, Nyugat-Európához, amolyan szurtos kis cselédként néznek ránk. Dél-Amerikában egy spanyolroszági spanyol ma is király.
Adódik ezek után a kérdés, hogy ő és kollégái, íróként miképp élik meg a spanyol nyelvű irodalom világsikerét. Egy Mario Vargas LLosa Nobel-díját kicsit magukénak érzik?
– Nos igen – ingatja kicsit a fejét, mint aki szégyelli az einstandot -, ők a spanyol irodalom része. Valamelyest más az a spanyol, amin ők írnak, Marquez, Llosa és többiek, de tökéletesen tudjuk olvasni. Amúgy én részt vettem Llosa egy írókurzusán, szépen össze is vesztünk – mondja még nevetve.
Szóval, sehol sem könnyű.
A dóm felé haladva látjuk a februári narancsszüretet. Rázzák le a fáról a szinte hihetetlenül narancsillatú gyümölcsöt. Mire megnézzük a világ legnagyobb katedrálisát (a prospektus szerint méreteiben túlnő a római Szent Péteren, csak ez „titok”), a fákról eltűnnek a narancssárgán világító pöttyök.
Mégis, ha most bő egy héttel mindenek után visszagondolok Andalúziára, ez az első kép: narancsfák, földi Paradicsom. És a búsan néző Jézus, sörrel.
