Pavel Brycz ezért a regényéért megkapta a Cseh Állami Irodalmi Díjat. Könyvbemutatóra, alternatív folkkoncertre invitálunk, és elolvashatod a könyvbőla Napóleon korcsolyával című részt.
A könyvbemutatón Beke Márton, a regény fordítója beszélget a szerzővel, a bemutatón részt vesz G. Kovács László műfordító.
Időpont: 2013. február 9. (szombat), 20 óra
Helyszín: Jedermann Café (1093 Budapest, Ráday u. 98.)
A könyvbemutató után a ZDARR ad koncertet. Az „alternatív folkzenét” játszó zenekar Brycz több versét is megzenésítette. A ZDARR zenéjébe ITT hallgathatsz bele. Zúzós folk! A szerkesztőnek bejött, mintha Prágában sörözne!
NAPÓLEON KORCSOLYÁVAL
Viktor Effenberg megkapta az osztrák katonai keresztet‚
hadnagyi rangban volt‚ otthon Reichenbergben
csinos felesége várta‚ amikor annak a nyomorult háborúnak
az utolsó évében egy decemberi napon Kijev
városa mellett elkövette élete legnagyobb hibáit.
Az egysége nem volt készenlétben‚ a hosszas vo-
nulás után mindenki pihent‚ az orosz forradalomról
tereferéltek és nőket hajkurásztak‚ így a mi hadnagyunk‚
Galíciában szerzett katonai kereszttel kitün-
tetett szudétanémet‚ korcsolyázni indult a befagyott
folyóra.
Brudke és Weisspasse bécsi tisztek rettentő jól szórakoztak
Viktor eredeti svéd acélból készült csavaros
korcsolyáján‚ a korcsolyázást a békeidők gyermekjá-
tékának tartották. Ám a háborúban a gyerekek is felnőttek.
A zárkózott‚ álmodozó Viktor így válaszolt nevetgélő
társainak: – Oroszországban Napóleon nem zuhant
volna búskomorságba‚ ha korcsolyázhatott volna egy
kicsit.
Erre Brudke és Weisspasse még jobban nevetett‚
mert a Napóleonnal való összehasonlítás nagyon ta-
láló volt‚ hiszen Viktor pontosan százhetven centiméter
magas volt‚ és a korcsolya rövid időre legalább
hatot hozzáadott ehhez.
Már tegnap ráhajtott hat csehet a folyóra‚ hogy elkotorják
a havat. Nem tették volna meg neki‚ ha nem
szeretik‚ de a kis Napóleont kedvelték a katonák. Is-
mert jó néhány cseh dalt‚ és az „Örömmel búcsúzom”
címűt gyakorta énekelte‚ szépen lehetett rajta búsulni.
Azon a napon tehát Viktor szépen korcsolyázott a
folyó jegén‚ kipirult arcába fújt a szél‚ a szemében
érezte a hűvös könnycseppeket‚ és olyan örömöt érzett
a száguldástól‚ a piruettektől és az akrobatikus
mutatványoktól‚ amelyeket itt a pusztaságban a feleségének
eszelt ki‚ hogy észre sem vette a négy lovast‚
aki a partról figyelte őt.
Viktor Effenberg éppen egy olyan ugrást hajtott végre‚
amely egész biztosan tetszeni fog a feleségének és
amelyet egyszer majd egy bizonyos Salchow sajátít ki‚
amikor a folyó jegére lépett a négy lovas‚ és megindult
felé.
– Scheisse! – kiáltott fel Viktor‚ amint meglátta a fekete
lovak tarkójára hajló lovasok sziluettjét.
– Heja‚ heja‚ heja! – rikoltozták a lovasok‚ és körbefogták
a korcsolyás férfit.
Borostás‚ szakállas arcukról vad‚ veszett öröm sugárzott.
Szemük fekete szénhez hasonlított‚ fejükön
kucsma‚ kezükben ostor. A mellkasukon húzódó töltényövek
félelmet keltettek‚ vállapjaiktól válluk még
szélesebbnek látszott‚ mint amilyen a valóságban volt.
Viktor Effenbergnek eszébe jutottak a bolsevikokról
szóló történetek‚ akik megőrültek‚ és ki akarják forgatni
a sarkaiból a világot. Korcsolyázva menekülni kezdett.
Áttört két ágaskodó ló között‚ és a part felé vette
az irányt‚ fejét csaknem a térdéig lehajtva‚ hogy csökkentse
a légellenállást.
A lovasok nevetni kezdtek. Nem mintha még nem
láttak volna korcsolyázó embert‚ de a csúszkáló férfi
élethalálharca a lovasokkal szemben olyan volt‚ mint
egy álomszerű jelenés‚ egy eszelős történet‚ vagy egy
orosz bohóc cirkuszi száma. Még hevesebben rikoltoztak
és kiáltoztak: – Heja‚ heja‚ heja!
Viktor kijutott a partra‚ de a lovak már a feje búbjára
fújtattak. Hátranézett‚ és maga fölött egy fél könyökkel
egy ló fogsorát pillantotta meg‚ az állat orrlyukaiból
fehér pára szállt‚ gyerekkori rémálmában így követte
egy sárkány‚ amelynek a pofájából lángnyelvek
csaptak ki. Korcsolyástul menekült a hóban. A rögzítés
engedett‚ ő pedig egyik oldalról a másikra dőlt‚ lábai
mintha charlestont járnának‚ igaz‚ ennek az ideje csak
ezen átkozott háború után érkezik el.
– Heja‚ heja‚ heja… – a lovasok körözni kezdtek
Viktor körül‚ aki megállt‚ és úgy érezte‚ hogy szétszakad
a tüdeje a veszett meneküléstől.
– Nu‚ málágyec‚ málágyec… – kiáltotta az egyik furcsa
férfi‚ a többiek pedig nevettek.
Viktor levegőt vett‚ ahogy hirtelen belélegzett‚ a szájában
meleg vér szagát érezte‚ és felkiáltott:
– Éljen Lenin! Hurrá!
Aztán ütést érzett a fején‚ és elvesztette az eszmé-
letét.
Amikor magához tért öntudatlan állapotából‚ gúzsba
volt kötve egy fekete‚ döngölt padlós épületben‚
amelynek a fala csupa korom volt‚ a kunyhó tartó-
oszlopai mintha kőből készültek volna‚ eszébe jutott‚
hogy mit tanítottak a tanárok az általános iskolában
a kőszénről meg a mamutfenyőkről‚ ebben a viskó-
ban úgy tűnt‚ hogy minden‚ még ő maga is szénné
változik.
Viktor megmozdította a fejét‚ amely még mindig elviselhetetlenül
fájt‚ felemelkedett‚ és meglátott egy
papiroszkát szívó férfit‚ aki a füstöt a fekvő fogollyal
ellentétes irányba fújta ki.
Amikor az ismeretlen észrevette‚ hogy a foglyul
ejtett katona őt nézi‚ elmosolyodott‚ és így szólt: –
Dojcs?
Viktor bólintott.
A férfi is biccentett‚ és vidáman ezeket mondta: – Beszélek
németül. Magam tanultam meg. De a társalgás
hiányzik. Beszélgethetek önnel?
Viktor alaposabban is végigmérte a férfit. Szinte gyerek
volt még‚ jó tíz évvel fiatalabb nála‚ talán húszéves
lehetett. Nagyon finom‚ szalmasárga‚ ám ritkuló haja
volt‚ orra nagy és horgas. Szeme kékesszürke. Theo-
dor Jefimovics Berezinko néven mutatkozott be Vik-
tornak. Amikor Viktor csodálkozásának adott hangot‚
amiért egészen másképp néz ki‚ mint a vad‚ szakállas
és barna bőrű lovasok‚ elmondta Viktornak‚ hogy
azok kozákok‚ míg ő ukrán‚ és akkor keveredett közéjük‚
amikor a front teljesen összezavarodott.
– Most minden zűrzavaros‚ barátom‚ az ember lelövi
az ellenségét‚ aki nem más‚ mint a testvére‚ beszélek
a lovamhoz‚ megpaskolom‚ mire csehül szólal meg –
bölcselkedett Berezinko a háborúról és a végső stá ‑
diumáról. Kajánul nevetni kezdett: – De hiszen maga
is teljes értelmetlenségeket kiabált ott a korcsolyával a
lábán. Éljen… hurrá… hahaha! – és vigyorgott. Majd
nyomban elkomolyodott‚ és a következőket suttog-
ta: – Leninről egy szót sem. Pssszt. A mi atamánunk‚
Radcsenko azt mondja: A földön a cár‚ az égben az Isten‚
Lenin pedig a Volga hideg vizében keressen magának
helyet!
– Maguk nem…? – kérdezte Viktor.
– Bolsevikok? Nem. Radcsenko atamán egy misz-
tikus. Lenin pedig állítólag az Istent betiltó dekrétumot
készít elő. Az atamán néha hetekig transzban van.
Felültetjük a lóra‚ és mérföldeken és mérföldeken át
haladunk vele‚ anélkül hogy vizet vagy kenyeret kérne‚
aztán magához tér‚ és tisztán érthetően ezeket
mondja: „A háború csakis a győzelemmel folyta-
tódhat!” Ilyenkor aztán megindul‚ és az első útjába
felfalja a heréit.
Viktor Effenberg csodálkozva csóválta meg fájós fejét.
Tiszt és misztikus? Efféle öszvért még az osztrák
hadseregben sem látott.
– Berezinko úr‚ mit akarnak majd tenni velem? Katonai
szempontból teljességgel értéktelen vagyok‚ ha
azért fogtak el‚ hogy beszéljek. A parancsnokaink stratégiai
terveiről nem tudok semmit. A háború bármelyik
pillanatban véget érhet‚ talán csak kicserélnek egy
orosz fogolyra?
Theodor Jefimovics az agyagpadlót nézte‚ és ezt
suttogta: – Nem tudom. Én ukrán vagyok‚ Radcsenko
viszont kozák atamán és misztikus. Most alszik‚ és
eközben Istennel beszél. Nem tudom‚ mit mondanak
egymásnak. Tényleg nem tudom‚ ööö…
– Effenberg – mutatkozott be Viktor.
– …Effenberg úr – tette hozzá Theodor.
Boldog volt‚ hogy érti a fogoly német beszédét‚ de
valamiért mégis szomorú volt.
Ebben a pillanatban a kunyhó mögött a hó csikor-
gása hallatszott‚ és néhány hang izgatottan tárgyalt
valamiről. Még Viktor is‚ habár nem értette a szavakat‚
felfogta‚ hogy a folyó jegén lezajlott hajtóvadászatról
beszéltek. A hangok közelítettek‚ biztosan a kozákok
jöttek‚ hogy megtekintsék a zsákmányt‚ talán meg is
akarják mutatni az atamánnak. Viktor elsápadt‚ és a
homlokára izzadságcseppek ültek ki. A rettegés még
inkább megbénította‚ mint a kötél‚ amellyel megkötözték.
Szemét Theodor Berezinkóra vetette menedéket
remélve.
De a fiatalember lesütötte a szemét‚ a cipőjét néz-
te‚ a mocskos lábbelijét‚ mintha abból akarta volna
ki olvasni a saját sorsát‚ és alig hallhatóan mondta:
– Izvinyítye. Felébredt. Az atamánunk felébredt.
