Archív

Anamnézis II.

evelleiRendbe hoznak, ne félj, nevetett, és megsimította a vállamat. Émelygés fogott el; fölismertem benne azt a típust, aki mindig kedves a jövevényekhez, és feladatának tartja, hogy bevezesse őket a társaságba, függetlenül az illető személyiségétől, csupán a másik emberi lénynek szóló jóakarattól vezérelve. Túlságosan sokat támaszkodtam már rájuk ahhoz, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül folytassam itt is, ahova azért jöttem, hogy levetkőzzem ezt a szokásomat. – Evellei Kata írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.

feketemoso-kisebb

Nyilván a protekciónak köszönhettem, hogy olyan szobát kaptam, amelyhez külön fürdőhelyiség járt; a betegek többsége kénytelen volt a közvetlenül a folyosóról nyíló zuhanyzók valamelyikét használni, amelyeket ott-tartózkodásom alatt soha nem láttam belülről. Ez kényelmetlen érzéssel töltött el: mintha fontos személy lettem volna, azon kivételezettek egyike, akiknek a gyógyulása fontosabb a közönségesekénél, vagyis a bőrszékeken ülő öregasszonyokénál és a csíkos nadrágos fiúénál. Azzal, hogy a legjobb szobában kaptam ágyat, másokat loptam meg, akár akartam, akár nem, és tudtam, hogy ez nem fog észrevétlen maradni. Mindenképpen föltűnést fog kelteni, amitől a leginkább tartottam. Nem akartam, hogy bárki megjegyezze az arcomat, és ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor nem teljesen rajtam múlott a dolog.

A magas, fehér ágyakról, a piros pecséttel ellátott, fertőtlenítőszagú lepedőkről a kórustábor jutott eszembe, ahol most lennem kellett volna, és ahol negyedik éve képtelen voltam bármiféle, a közös esti ivászaton túlnyúló emberi kapcsolatot kialakítani. Ahogy a küszöbön álltam, a tiszta, fehér szobát és a hasonlóan tisztának tűnő bentlakókat nézve, zavaró élességgel villant a tudatomba kivörösödött, megduzzadt kezem, izzadtságtól lelapult hajam, a kosz a cipőm talpán. A főorvosnő az ajtóval szemközt álló ágyra mutatott, amelyről épp most emelt le egy nő egy sötétkék sporttáskát. Az lesz az enyém, mondta, mihelyt az előző beteg, akit éppen ma engedtek haza, kihurcolkodott. Amikor a nő rámnézett, szorosan az ajtókeretnek húzódtam, karommal a fának tapadva. Rámmosolygott, azoknak az üdvözülteknek a mosolyával, akik fájdalmas és megalázó procedúrát éltek túl, és olyan tudásnak vannak birtokában, amelyet a beavatatlan még csak nem is sejthet. A sarokágyon huszonéves lány rendezkedett, valamivel idősebb lehetett, mint én; az ajtó melletti asztaltól középkorú, termetes, virágmintás ruhát viselő asszony kelt föl. A nő mindegyiküktől elbúcsúzott: ölelés, puszi, puszi. Nagyon fogsz hiányozni, mondták; a virágos ruhás nőnek még a szeme is nedves lett.

Elfordítottam a fejem, nem bírtam elviselni a tudatot, hogy még itt sem szabadulhatok a barátkozás kényszere alól, amelyet huszonhárom éve hiába próbálok teljesíteni. Rögtön tudtam, hogy tőlem senki nem fog így elköszönni, akármikor is megyek ki innen, és tisztában voltam vele, hogy ettől értéktelenebb leszek, ahogy mindig is az voltam. Semleges közeg nem létezik; az emberek mindenütt ott vannak, és mindenütt ítélkeznek, még akkor is, ha elsőre nem látszik. Ha negyedórával ezelőtt a főorvosi szobában nem zokogtam volna ki magam, most nem bírtam volna ki sírás nélkül.

A főorvosnő elment megkeresni a pszichológust, aki majd foglalkozni fog velem, én pedig kénytelen voltam belépni a szobába, hogy szemügyre vegyem az ágyamat. Az ablakig elviselhetetlenül hosszú volt az út; szememet mereven az ablakra szögeztem, nehogy véletlenül valakiével összeakadjon a tekintetem. Megálltam az ágy előtt, a táskám pántját markolásztam, nem tudtam, mi dolgom van itt, és meddig hagynak még így állni, kínosan kiemelkedve a háttérből. Amikor már nem bírtam tovább a tagolatlan, kapaszkodó nélküli teret, óvatos lassúsággal hátrálni kezdtem, amíg a combom hozzá nem ért az ágykerethez; ez némi biztonságot adott. Ahogy az eltávozott nő üres helyét néztem az ajtóban, úgy éreztem, mintha mindez valójában az ágy érdekében történt volna, hogy ne legyen üres. A lakók, egymást követő nemzedékek hosszú során át, rituálisan átadják egymásnak a megszentelt fekvőhelyet, az utód pedig ünnepélyes fogadalmat tesz, hogy megóvja, és méltó lesz a „bennfekvő” címére. A távozók ezután összeszedik a holmijukat, és kiröppennek az ajtón, esetleg a rácsok között az ablakon, a lényeg, hogy nem néznek vissza.

A virágmintás ruhát viselő nő felém fordult; az arca éppúgy sugárzott, mint az imént a hangja. Rendbe hoznak, ne félj, nevetett, és megsimította a vállamat. Émelygés fogott el; fölismertem benne azt a típust, aki mindig kedves a jövevényekhez, és feladatának tartja, hogy bevezesse őket a társaságba, függetlenül az illető személyiségétől, csupán a másik emberi lénynek szóló jóakarattól vezérelve. Túlságosan sokat támaszkodtam már rájuk ahhoz, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül folytassam itt is, ahova azért jöttem, hogy levetkőzzem ezt a szokásomat. A nő a nevemet kérdezte. Csak a keresztnevemet mondtam meg; bármennyire is idegenkedtem attól, hogy beilleszkedjek a pizsamás öregasszonyok és a sovány, borostás férfiak társaságába, most mégis megkönnyebbülés volt, hogy nem rám kíváncsiak, hanem csak arra a részemre, amelyik a kórházra tartozik. Katica, válaszolta a nő, mintha kijavítana; hanglejtéséből világos volt, hogy ismerős neki ez a szó. Felső ajka méginkább fölhúzódott, fogai kivillantak a szájából. Az én lányom is Kati. Engem is Katinak hívnak. Ő pedig Marcsi, mutatta be a lányt, aki szintén elmosolyodott, ismerős, visszahúzódó mosollyal, amelyik pontosan tudja, hogy nincs joga segíteni a másikon. Az ajtóban egy szőke lány bukkant föl; Marcsi a vállára vette a táskát, és elmentek. Bevásárolni, jelentette ki Kati; nálunk rendszeresen kapnak kimenőt azok, akik már javulóban vannak.

Álltam előtte, fogalmam sem volt, mit szóljak. Azonnal tudtam, hogy Kati az első pár napon nagy segítség lesz, utána azonban koloncnak fogom érezni, bármennyire is gyűlölöm majd magam érte. (Már most gyűlöltem magam, a komorságomért, a merev, feszült testtartásomért, a szótlanságomért, azért, hogy nem tudtam magam féken tartani.) Minden adandó alkalommal félre fogjuk érteni egymást, és erre ő nem fog rájönni, vagy ha támad is benne valami kényelmetlen érzés, el fogja nyomni magában. Azt fogja hinni, hogy ismer, hogy hiába találkozott velem aznap először, a nevem különleges belépést biztosít nekem a jóindulatába, és viselkedhetek bárhogy, akkor is a lányának valami távoli, elkorcsosult rokona leszek, akivel kedvesen kell bánni. Akaratlanul is beilleszkedtem a Katalinok és Katicák ismerős, napsárga és süteményillatú közösségébe, és nem fogok tudni kiszabadulni. A puszta gondolat is fáradtsággal töltött el. Meg sem próbáltam vidám arcot vágni, és magamban hálát adtam, hogy most van ürügyem arra, hogy ne mosolyogjak. Bár pontosan nem tudtam, mikorra várják el az embertől, hogy jobban legyen, úgy sejtettem, hogy néhány hét múlva már nem lesz kibúvó a mosolygás alól. Addig azonban szabad vagyok.

Akkor tűnt csak föl, hogy az ablakokon mindenütt rács van, a folyosók végében éppúgy, mint az ebédlőben vagy a nővérszobában. Vastagon fehérre mázolt, párhuzamosan hajlított rácsok, elég messzire az ablaktábláktól ahhoz, hogy aki akarta, apró cserepes növényeken helyezzen el a szintén fehérre festett párkányon, noha ezt, mint megtudtam, hivatalosan nem volt szabad. Kati valami pozsgással rakta tele az ablakpárkányokat; a locsolásra szolgáló vizesüveget is a két ablaktábla között tartotta, mintha a növények közelsége táplálóbbá tenné a vizet. Görögországból hozta őket a lánya, magyarázta, de itthon is megélnek. A lánya csak egyetle kicsi tövet hozott, amit ő akkora odaadással gondozott, hogy egész kis kert nőtt belőle otthon, úgyhogy most minden ismerősének tud belőle vinni ajándékba. Jutkának is adott, annak, aki eddig az én ágyamban lakott. Majd én is kapok belőle. Mosoly.

Fölültem az ágyra, és a sarokba húzódtam. Így várom meg, amíg a főorvosnő és a pszichológus visszajön. Kati megértő arckifejezést vett föl. Most nyilván pihenésre van szükséged, mondta valamivel halkabban. Hagylak is, megyek, megnézem, mi van Zolival, aztán később majd beszélünk. Meg fogsz gyógyulni, ne félj. Amint kilépett a szobából, és becsukta az ajtót, kiengedtem a levegőt és összegörnyedtem. Aztán előszedtem a mobilomat. Telefonálnom kell anyámnak, hogy egy hétre itt tartanak megfigyelésre. Nem fog örülni, de ezt most muszáj. Ha most nem sikerül, akkor soha.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top