A naptekintetű úr becsukta a száját, de a szeme, az továbbra is engem vizslatott. Én azonban már a meséje felénél tudtam, hogy markomban a titok, s máris fújtam a megfejtést.
– Azt tanítja a történeted, hogy olykor még a saját szemünknek sem szabad hinnünk. Gondoljuk át mindig, hogy mit is láttunk, mielőtt butaságokkal árasztjuk el azokat, akik hisznek a szavunknak.
– Úgy helyes minden, ahogy mondod – biccentett a nyolcadik vendég, s vigasztalón hátba veregette a napsugár-tekintetű urat. Ő maga valamivel idősebb volt a társánál, arcát sötétbarnára égette a nap, a fején pedig széles karimájú szalmakalap ült.
– Figyelj most az én történetemre – mondta. – Könnyű dolgod lesz, ezt megígérhetem.
Csakhogy amint ez a nyolcadik vendég beszélni kezdett, engem olyan forróság öntött el, mintha nyár derekán járnánk. Felnéztem az égre, de ott továbbra is a kerek képű Hold, és kishúgai, a csillagok sziporkáztak…
TUTIFIX
Egyet mondok, de az kerek…
Ismerek egy rókát! Miért, ti nem? Az én rókacimborámat úgy hívják: Tutifix. Lökött egy név ez, ha rókáról van szó, de Tutifixről úgyis minden állat úgy tudja, hogy négy lába futása szép, de eszének szökkenete csorba. Kérditek, hogy miért? Vagy nem kérditek?
Akkor is elmondom! Nyáron kezdődött minden, mikor akkora volt a hőség, hogy a dúcból röpülni induló madár sültgalambként érkezett a párjához, az én családom meg az árnyékban hegedűlgetett, nehogy megüssőn minket a hőguta. Elvégre mi mást tehetne a szegény, munkától rettegő tücsök? Hisz minden más állat is csak pihegve henyélt, s ledobálta magáról a bundát, tollat, sőt, még a csiga is a házát (amelyik később sem találta meg, abból lett a meztelencsiga).
És mégis mit művelt az én Tutifix komám ebben a hőségben? Dolgozott! Nem is akármilyen munkára adta a fejét, mint, hogy követ hordott kavicsra, sziklát görgetett a hegyről, palát cipelt a bányából, gerendát a tárnából. Röhögött is rajta minden állat, gúnyolták Tutifix csorbult észkerekét, amiért hűsölés helyett izzad.
S mi lett a vége? Megjött a tél, s mire leesett a hó, a pucér sültgalamb, a bundagátyóját elhányó medve, de még a házát vesztett meztelencsiga is Tutifix küszöbét kaparta kérve, hogy hadd menjen be kicsit melegedni. Mert biz’ addigra a dolgos Tutifixnek volt küszöbe, hozzá ajtaja, rakott kőből négy fala, palából rajta tető, s a házban meleget ontó, márványos kandalló! Hát akkor most ki is a hűlt agyú, barátocskáim? Annyit mondok, az én Tutifix komám azóta sem volt náthás, jöhetett bármekkora tél.
Miként az én családom sem, hisz mi ugyan egész nyáron nem dolgoztunk, csak hegedűltünk – viszont télire Tutifixhez elszegődtünk házi muzsikusnak!
Folyt. köv.
