Koch András Ádám ígéretes költőpalánta, pedig még csak tíz éves.
Hogy tíz éves, azt a fényképe, hogy ígéretes, azt az alábbi verse bizonyítja, melyben ugyan nem csak a főhős, de olykor azok a fránya verslábak-rímek-ütemek is csetlenek-botlanak, ám mégis mosolygóssá lesz tőle az olvasó.
Koch András Ádám:
AZ ÉN KALPAGOM
Akkoriban még bizony csak kis gyermek voltam,
Az esőben álltam s fejemet védtem kalpagommal.
Nagy karimás kalap volt, az én egyik kedvencem,
Mikor szülémtől kaptam nagyon megörültem.
De, én már sajna azt többször nem hordhatom,
Hogy mért, s hogy veszett el, fel nem foghatom.
Futottam az esőben, s rajtam volt még utoljára akkor,
Ez a kaland itt kezdődik, egy szürke karácsonykor.
Fejemen volt puha, selymes, szeretett kalpagom,
De én azt többet már vissza nem kaphatom.
Macskaköves utcán,
Gyalogoltam lustán,
E kalandot nehéz megérteni most már.
S most jön az mire nem emlékszem büszkén,
Kovács Matyi intett, s szaladtam én fürgén.
Bevallom az volt az én hibám főként,
Hogy utána szaladtam, mint egy kutya tüstént.
Egy pocsolyán csúsztam el, s ni lám, ott előtte,
Ott ül a hóbuckán egy manó, s egy kis törpe.
Magyaráztak nékem,
Matyit ne kövessem!
De fafejjel intettem:
Engedjetek engem!
A törpe csak magyarázott,
Jó kedvűen dalolászott.
A manó pedig rám mosolygott,
S láttam, hogy rám gondolt.
Kiállt elém, kedvesen felém fordult és mondta,
A hangjában a rémületet nem altatta.
– Ne kövesd Matyit, vihar közeleg! – mondta kórusban a törpével,
De én engedtem a kíváncsiságomnak, és elindultam teljes erővel.
Fölálltam és elsiettem,
A manó s a törpe figyelt engem.
A pocsolyából néztek könnyes, tágra nyílt szemekkel,
Most már csak azt tudom, hogy nekik engednem kell.
Szavaik pedig megérintettek,
De engedtem a kísértésnek.
Bánom én, azóta ezt az esetet,
Mert uramfia! A vihar közelgett.
Bánom, hogy e manóra, s törpére,
Nem hallgattam bizony eleinte!
Az ég beborult s Matyi sehol,
Láttam az égen sötétség honol.
Elfújtak engem a heves széllökések,
Nyomát sem láttam már a manónak, s törpének.
Ekkor az eső eleredt,
A föld, pedig megremegett.
Bottal üthettem a nyomát az örömnek,
Fölkeltem, de késő volt, mert az erős szelek,
Elsöpörtek,
Rút vége lett hát ennek a mesének!
A szélben aludtam el,
S rémülten keltem fel.
Rosszul tettem, hogy a manót nem hallgattam végig,
Mert akkor még a kalapomat láthattam mindig.
Tudtam már, álom volt az egész,
Már az ágyam mellett járkáltam fel le és:
A szobából én, akkor ijedten kirohantam,
Kerestem kalpagom, de én már, akkor elmondhattam:
– Nem találtam meg.
Én kerestem, én kutattam,
De öröm nélkül maradtam,
Mert a manóra nem hallgattam,
Bolond voltam.
Az voltam.
Mit akart a manó? Hová vitt volna?
De pár év múlva,
Megjelent, s mondta:
Csodaországba, oda vittek volna!
Hogy megmutassák az enyém a csodák kalpagja!
Mondták: a kalpagot csak az hordhatja,
Ki gyerek és figyel a törpére, s manóra.
Korábban álmodtam arról, milyen lesz felnőttnek,
De akkor jöttem rá, hogy, milyen jó gyereknek.
Te mit gondolsz róla?
Figyelnél a manóra?