Archív

Az én kalpagom

Koch András Ádám ígéretes költőpalánta, pedig még csak tíz éves.

Hogy tíz éves, azt a fényképe, hogy ígéretes, azt az alábbi verse bizonyítja, melyben ugyan nem csak a főhős, de olykor azok a fránya verslábak-rímek-ütemek is csetlenek-botlanak, ám mégis mosolygóssá lesz tőle az olvasó.

Koch András Ádám:

AZ ÉN KALPAGOM

Akkoriban még bizony csak kis gyermek voltam,

Az esőben álltam s fejemet védtem kalpagommal.

Nagy karimás kalap volt, az én egyik kedvencem,

Mikor szülémtől kaptam nagyon megörültem.

De, én már sajna azt többször nem hordhatom,

Hogy mért, s hogy veszett el, fel nem foghatom.

Futottam az esőben, s rajtam volt még utoljára akkor,

Ez a kaland itt kezdődik, egy szürke karácsonykor.

Fejemen volt puha, selymes, szeretett kalpagom,

De én azt többet már vissza nem kaphatom.

Macskaköves utcán,

Gyalogoltam lustán,

E kalandot nehéz megérteni most már.

S most jön az mire nem emlékszem büszkén,

Kovács Matyi intett, s szaladtam én fürgén.

Bevallom az volt az én hibám főként,

Hogy utána szaladtam, mint egy kutya tüstént.

Egy pocsolyán csúsztam el, s ni lám, ott előtte,

Ott ül a hóbuckán egy manó, s egy kis törpe.

Magyaráztak nékem,

Matyit ne kövessem!

De fafejjel intettem:

Engedjetek engem!

A törpe csak magyarázott,

Jó kedvűen dalolászott.

A manó pedig rám mosolygott,

S láttam, hogy rám gondolt.

Kiállt elém, kedvesen felém fordult és mondta,

A hangjában a rémületet nem altatta.

– Ne kövesd Matyit, vihar közeleg! – mondta kórusban a törpével,

De én engedtem a kíváncsiságomnak, és elindultam teljes erővel.

Fölálltam és elsiettem,

A manó s a törpe figyelt engem.

A pocsolyából néztek könnyes, tágra nyílt szemekkel,

Most már csak azt tudom, hogy nekik engednem kell.

Szavaik pedig megérintettek,

De engedtem a kísértésnek.

Bánom én, azóta ezt az esetet,

Mert uramfia! A vihar közelgett.

Bánom, hogy e manóra, s törpére,

Nem hallgattam bizony eleinte!

Az ég beborult s Matyi sehol,

Láttam az égen sötétség honol.

Elfújtak engem a heves széllökések,

Nyomát sem láttam már a manónak, s törpének.

Ekkor az eső eleredt,

A föld, pedig megremegett.

Bottal üthettem a nyomát az örömnek,

Fölkeltem, de késő volt, mert az erős szelek,

Elsöpörtek,

Rút vége lett hát ennek a mesének!

A szélben aludtam el,

S rémülten keltem fel.

Rosszul tettem, hogy a manót nem hallgattam végig,

Mert akkor még a kalapomat láthattam mindig.

Tudtam már, álom volt az egész,

Már az ágyam mellett járkáltam fel le és:

A szobából én, akkor ijedten kirohantam,

Kerestem kalpagom, de én már, akkor elmondhattam:

– Nem találtam meg.

Én kerestem, én kutattam,

De öröm nélkül maradtam,

Mert a manóra nem hallgattam,

Bolond voltam.

Az voltam.

Mit akart a manó? Hová vitt volna?

De pár év múlva,

Megjelent, s mondta:

Csodaországba, oda vittek volna!

Hogy megmutassák az enyém a csodák kalpagja!

Mondták: a kalpagot csak az hordhatja,

Ki gyerek és figyel a törpére, s manóra.

Korábban álmodtam arról, milyen lesz felnőttnek,

De akkor jöttem rá, hogy, milyen jó gyereknek.

Te mit gondolsz róla?

Figyelnél a manóra?

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top