Ez lesz az igazi Paradicsom. Se panoptikum, se csendélet gyümölccsel. Itt érés van, szüret. – Torma Mária írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
– röhögött magában istentelenül Éva az évezredesnek tűnő bölcsességen. Egy meredek utcán gyalogolt, jobbra-balra jómódú villák, dobbermanok és kocogó, pocakos budai férfiak. Nagyokat lépett, vitte a lendület, akár egy fékező buszon vagy villamoson kapaszkodótól kapaszkodóig. A homloka zsibbatag a bortól, a bőre puha, ruganyos. A másnapok csodáitól, ments meg, Uram, minket, azonképpen, azonképpen. Nem fájt eléggé, hát rá-rácsapott a fejére, nem pusztán a gyatra felismerés, sokkal inkább a helyzet – vagy ahogy később panaszolta: saját meggondolatlan és szándékosan meggondolatlan viselkedésének – abszurditása okán. Vonult lefelé az Istenhegyről, először csak a Moszkváig, aztán tovább a Margitszigetig. Hol nevethetnéke támadt, akár egy butaságára büszke, tizenéves fruskának, hol meg rágni kezdte az önvád. Keveseket harapott belőle ahhoz, hogy ez a komikus, de végülis csak afféle diadalmenet – Istenhegytől az Oktogonig – nagyobb flagelláns vezekléssé ne fajuljon. Egy-két homlokra verés és a kutyahideg épp elég volt vasárnap délelőtt.
A körútön harangozni kezdtek, mintha nem volna messze a feloldozás. Elsomolyodott, homlokára csapott, így ment ez egészen a hídig. Még ekkor se tudta – és nem is akarta talán – titokban elbocsátani a kétes eredetű izgatottságot. Húzgálta a kabátot magán, de a boldogság gömbölyödött. Érthetetlen, ostoba Éva – rázta a fejét, és csak nem bírt úrrá lenni a szőkés, göndör csiklandáson, ami befészkelte magát a melle alá. Újra meg újra elfogta a nevetés.
A Margit-hídon böjti szelek fújtak. Az okosabbja ki se tette a lábát hazulról, nemhogy a szigetre. Egy-két hajléktalan veszkődött egy bevásárlókocsival a futópályán. Nagy, piszkos matracokat találtak a parton. Hányás és húgy szagát hozta Éva orrába a szél, ahogy a fiatalabbik megpróbálta belesuvasztani a kocsiba a zsákmányt. De egy-egy fúvás minduntalan arrébb lökte a kis köpcöst. Megállt, megrázta magát, nekirugaszkodott. Félig csak sikerült valahogy beletuszkolni, akkor már a másik is megunta a játékot, és nagy segítségében ügyetlenül rántott rajta. A kocsi feldőlt, a kicsi meg fejbe vágta az öreget, aztán röhögtek, és a hóleves, rögtönzött napozóágyra dobták magukat. Nap persze sehol. A fölfordult, spáros kocsi kerekeit akár valami heveny szélkakast pörgette a szél, vagy felborultában lódíthatta meg a beton ennyire, mindegy, Éva ezen is remekül szórakozott. Nem restellt megállni, kíváncsi volt, hogyan tovább. A koldusok – azok egyáltalán? – nem láthatták, ha látták is, nem érdekelte őket, betakarták magukat.
Várt egy darabig, mintha dolga volna, várna valakit a híd korlátjánál, aztán továbbindult. Az ipszilon, ahol a sziget belecsókol a híd két szára közé, kihalt volt. A sétány meztelen fáit dögönyözte egy-két roham. Éva holdbéli tájon találta magát, amely csak nyomaiban emlékeztetett májusi önmagára, mikor sírva, szinte menekült kifelé Ádám mellett, de már rég nem az oldalán. A táskáját udvariasan a férfi hozta, benne első és utolsó piknikük maradványaival. Mennyit tervezte, hogy kiülnek a fák alá, lukulluszi lakomát csapnak, heverésznek, nézik az eget meg egymást, csak lenne meleg és tavasz. Sokáig húzták, aztán az első, nyári napon ott kötöttek ki a pléden két fügefabokor között, a többit tudjuk – legalábbis eleget ahhoz, hogy Éva mostani szenvtelenségén meglepődjünk.
A két büdös szeráf bezzeg örömében tapsolni kezd a matracon, mert az öreg egy fél üveg bort talált. Az összhang, ha meg is roggyant, most helyre áll, de a bor savanyú, ide hallani az ízetlen cuppogást, marja a szájpadlásuk, a torkukat, a boldogság mégse csillapszik, elégedetten hanyatlanak vissza. Dél van, jóízűn alszanak. Fölöttük épp az a terebélyes tölgy, s ahogy most a hó, azon a nyárelő vasárnapon a hárs szöszei terítették be a parkot. Az ember azt hitte, ropog és hideg, ha rálép. Most csak üres műanyag flakonok görögnek egymás után. Elszakadnak, összesodródnak a járdán.
A régi kiűzetés nem lett kevésbé keserű, azonban a hajdani Kert körül koncentrikus gyűrűket vető, időközben jócskán megáporodott hétköznapok mintha huzatot kaptak volna. Pincében mustgáz, bányában sújtólég elől menekül, aki tud. Már nem a halálos sötét, feszített felszínű csend követte. Másféle félelem és másféle mozgás: akárhogy is, inkább jókedv, mint megbánás. Ez lesz az igazi Paradicsom. Se panoptikum, se csendélet gyümölccsel. Itt érés van, szüret. Aztán lakoma. Az almának nemcsak színe, de íze is lehet. Leszakítja, amit elér.
A szája duzzadt lett, finom, az ínye csattogott az egyaránt sós és édes hajnal után, és minden pórusából egy egyszerre ismerős, másszorra ismeretlen férfi illata áradt. Tengeré és ananászé ez az illat. Lehunyta a szemét. A szembogár kerek szigeteket rejtett, a partszegélyen cédrusok… Ádám pepitában közelített, Steve Jobs önéletrajzával a kezében. Isteni volt, és magas, mint a fák. Kígyó sehol, azt a kevés sziszegést, amit Éva lassan minden kő alá odaképzelt, elnyomta a tenger, a pia és a szél. Pár üveg bor sok mindenre képessé tesz – sziszegte vissza Éva a parti szikláknak, és ott hagyva a két részeget, átsétált a Jászaira. Még bizonyosan nem volt teljesen józan, de mindenre mindig emlékezett, például, hogy
Penis bonus pax in domus – erre mindenképp. Egy hosszú, nyári utazásról.
A dubrovniki falikútra vésett, jogtalanul elfeledett felirat ezúttal úgy tört elő emlékei közül, ahogy csak a nagyon örök igazságok tudnak: szemérmetlenül mélyről. A kút autentikus latinságába vetett, kőgazdag hitet nem pusztán az csorbította, hogy a ház nagy jószívvel is alig volt húszévesnek mondható. Nem támasztotta alá a tulajdonos filológiai jártasságát antik ügyekben az a kényes, mi több, kínos ízléssel berendezett szoborkert sem, amely az udvar utcafront felé eső oldalán amolyan mesterséges romkertként az eltévedt turistákra szabadult. Egy szűk, mediterrán sikátorban… – kezdődhetne így egy gótikus regény, gondolta Éva a Jászain, de csak egy istentelen röhögés és egy botcsinálta kőfaragókarrier kezdődött így valószínűleg.
A ház belső terasza – mely minden giccsével mégis a legirigyeltebb kertek egyike lett – a dubrovniki öbölre nézett, semmi esélyt sem hagyva, hogy a hivatalos panorámában gyönyörködni vágyó számára elkerülhető legyen szobrostul, feliratostul. A leánderek és citromfák ágai között etruszk sírmintára hevert a ház gazdájának és feleségének szabadidőruhás kőmásolata – ölelkezve az örök időkre. Rossz gyomrú européerek kedvelt fotótémája lett a gyűjtemény, belépőt is szedtek egy idő után, azt mondják, ekképp támogatva a kert gazdagodását, aminek inkább a hely szűke, semmint az ízlés szabott határt. Így a ház falára, a kapura, a kerítés elé sorra kerültek a plasztikák, kőnyomatok. Hogy mi volt a pontos sorrend, ahogy a művész kezei alól sorra kerültek ki irigyelt munkái, nehéz volna megtippelni. De a fő mű mégis a kút lehetett. A kapu és a ház sarkán – a brüsszeli pisilő kisfiút is minden bizonnyal megszégyenítő célzási képességekkel – széttárt combú csodanő terpeszkedett: az élet kővulvájából egy ízléses agyagedénybe csorgatta alá nemcsak a hűs vizet, a ház bölcsességét is.
Évának is határozottan pisilnie kellett, de innen már nincs messze a lakás, mindjárt hazaér. Minek kellett olyan hamar, szinte fejvesztve, további abszurd helyzeteket elkerülendő lelépni – korholta magát a Nyugatinál. Talán mert…
Talán, mert amikor meztelenül ébredt egy istenhegyi villában, nem feltétlenül buzdította az egri nők bátorsága, sem a dubrovniki kőszobrok nyíltsága, hogy felfedezze az ismeretlen lakás kőfolyosóit. Sőt, az a határozott elképzelése támadt, hogy noha arról sincs egészen meggyőződve, ki is szuszog mellette, ahhoz viszont kétség sem fér, hogy a dolgozószobának tűnő helyiség – amelynek kanapéján elszállásolták magukat – üvegajtaján túl fel-feltűnő női lábakhoz képest messze több információval bír a férfiról. Mert Ádám szuszogott mellette. Ádám, pepitában. Az a nő pedig mindjárt benyit.
