Micsoda pulitrotty és gólyaprutty ez az egész – [Böszörményi Gyula meséje]
Történt egyszer, hogy Hadraputty, a görcstörp kinn ücsörgött a barlangja előtti sziklán és lekváros buktát majszolgatott. A szomorú kis alak tekintete a hegyről messze vándorolt. Látta a fák kócos rengetegét, a folyó pocsolyaszürke szalagját és lenn a völgyben a birodalom többi szépséges táját. Mindebben víg kedéllyel gyönyörködni azonban mégsem volt képes, mivel őt, mint született görcstörpöt, a hegyre száműzte folytonos elégedetlensége. Bizony, a görcstörpök már csak ilyen rossztermészetűek. Ha citromot nyalnak, tortát kívánnak, ha piros a nadrágjuk, kék farmerre vágynak, és mikor kacagás csiklandja a torkukat, nekik legbévül inkább sírhatnékjuk támad.
Szóval Hadraputtynak nagyon is tetszettek az ország végtelen rétjei, és tetszettek a kelekótya üstökű erdők, a bordópiros tetejű házacskákból álló falvak, sőt, a büszke főváros is, amit a lakosai Bambapöffnek hívtak, de a látványtól mégis oly borongós lett a hangulata, hogy a kezében tartott lekváros buktát zumeg, a sziklához csapta.
– Micsoda pulitrotty és gólyaprutty ez az egész – dühöngött odafönn, a hegytetőn. – Én vagyok itt a legnagyobb görcstörp, hisz én nézem felülről a bambapöffieket, mégse szeret senki se. Ha néhanapján lemegyek a völgybe, és elvegyülök az emberek között, rögvest mindegyik le-fe-lé néz rám, sőt, akad olyan is, aki kinevet, rám vicsorog, vagy épp elfordítja a tekintetét, csak azért, mert görcstörp vagyok.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Hadraputtyot a pöffiek olykor tényleg kinevették, de nem azért, mert kicsi volt, hanem mert szegény úton-útfélen azt hangoztatta: igenis ő a legnagyobb közöttük, hisz a barlangja elől mindent és mindenkit felülről lát. Hiába magyarázták neki, hogy ha valaki más menne fel a hegytetőre, az is mindenkinél „magasabbá” válna, s persze le-fe-lé nézne, mint ő: Hadraputty ezt nem értette, sőt, meghallani sem akarta.
Teltek az évek, s a görcstörp végül egészen belekeseredett a saját szomorcongásába. Úgy tűnt, nem is változtathat ezen már semmi sem, mikor egy nap hihetetlen dolog történt. A görcstörp épp kiült a sziklájára, kezében a reggeli lekváros buktájával, s lenézett a völgyre, hogy – szokása szerint – kedvére kiutálkozhassa magát, mikor is három alakot pillantott meg.
Az egyik annyi aranyláncot, gyémántos fityegőt és pecsétgyűrűt viselt, hogy még a Nap sem tudott elég sugarat küldeni a megcsillogtatásukhoz – ő egyébként egy úthenger vezetőfülkéjében pöffeszkedett, s azzal taposta le az útjába kerülő bokrokat, fákat. A másik kopott zakót, hozzá csáléra álló, bojtos professzori kalpagot öltött, a kezében pedig golyós számológépet csettegtetett-csattogtatott – ő gyalog közeledett, az úthenger által kitaposott úton. A harmadik mérges tekintetű, ráncos pofázmányú városi banya volt, akinek fekete kiskosztümjéből kénkőszagú, zöld párák libbentek szét a légben, elfonnyasztva minden olyan növényt, amit az úthenger még nem gyűrt maga alá – ő seprűn repült, de annyira alacsonyan ám, hogy a cipője orra a földet szántotta.
– Mi vagyunk a Gazdag, a Számító és a Bármire Képes – mutatta be önmagát és társait az aranyláncos ember.
– Én meg Hadraputty, a görcstörp – mordult válaszul Hadraputty, a görcstörp. – Mit akartok tőlem?
– Egyenest Bambapöff városából jöttünk, hogy veled találkozzunk, mert épp rád van szükségünk.
– Rám?! – ámult el Hadraputty, majd hirtelen eszébe jutott, hogy ő a legnagyobb, hisz mindenkire felülről néz le, és kihúzva magát felkiáltott: – Naná, hogy rám!
A Gazdag, a Számító és a Bármire Képes előadták jövetelük okát.
– A völgybéli ország királyai régtől fogva rosszak.
– A mostani uralkodó ükapja gyáva, alamuszi és aljas volt.
– A nagyapja meg gonosz, aki a saját népét sanyargatta.
– Az apja pedig, bár jobbnak tűnt az előzőeknél, mégse volt az.
– Na és a mai király… Ő csupán egy zavaros fejű, mohó és ostoba bohóc, aki még a bilire se tudott rászokni, mégis mindenkinél okosabbnak hiszi magát.
– Új királyra van tehát szükség, mert a pöffiek boldogtalanok – jelentette ki végül a Gazdag. – Mi pedig úgy döntöttünk, hogy te leszel az az új király, Hadraputty!
– Én?! – ámult a görcstörp, de aztán megint eszébe jutott, hogy tényleg ő az, aki a hegyen ülve mindenkinél magasabb, úgyhogy kihúzva magát, hozzátette: –Naná, hogy én leszek az!
– Helyes! – röffentette be úthengerét a Gazdag, s már készült megfordulni vele, mikor Hadraputty az ajkát rágicsálva utána szólt.
– Azért van itt néhány picinyke gond – mondta. – Ha lemegyek veletek Bambapöffbe, az emberek megint kinevetnek és gúnyolni fognak, mivel rögtön észreveszik, milyen ala… Szóval apr… Vagyis…
– Kicsi vagy? – segített neki kimondani a Számító. – Ne aggódj, felség, már erre is gondolunk. A Gazdag elegendő pénzt ad ahhoz, hogy megépíthesd a város legmagasabb tornyát, ahonnan aztán mindenkire le-fe-lé nézhetsz. Ezután én kiszámítom neked, milyen rendeleteket kell hoznod, hogy a pöffiek elégedettek legyenek veled. A banya pedig…
– Én bárkit bármikor megmérgezek, ha véletlen mégsem kiáltja a többiekkel együtt, hogy „Éljen Hadraputty, a legjobb király!”
– Hát… – morfondírozott a görcstörp, mert tudta: sosem árt, ha kicsit kelleti magát. – Akkor azt hiszem, minden a legnagyobb rendben lesz!
Így esett, hogy a büszke Bambapöff városába új király költözött. A nép eleinte nem vette túl komolyan, sőt, meg is mosolyogta Hadraputtyot, mint uralkodót. Ám miután sitty-sutty felépült a torony, s ő bele is költözött, már senkinek nem jutott eszébe nevetni. Sokan bizakodtak, hogy a görcstörp tán tényleg jobb király lesz, mint a korábbiak, mások meg behúzták fülüket-farkukat, azt motyogva: „Jaj, csak észre ne vegyen engem odaföntről, mert még a fejemre ejt valami nehezet.”
Mindez nyolc fertályéve történt, ám úgy hírlik, mostanság az egykor szép Bambapöff már kicsit sem olyan vidám hely, mint volt a kelekótya király alatt. Sokan máshová költöztek, nem bírván elviselni a Bármire Képes városi banya kénkőbűzét, ami lassan átitatta az egész országot. Mások felfedezték, hogy a Számító valójában kettőt meg kettőt sem tud összeadni, így folyton rossz tanácsokat ad az új királynak, ám erről persze nem mertek szólni. Ráadásul a torony megépítése után a Gazdag sem volt többé hajlandó pénzt adni semmire, csak elvenni akart mindent másoktól, mondván, hogy az neki a toronyért cserébe igenis jár.
Hadraputty volt az egyetlen az egész országban, aki végre felhőtlenül boldognak érezte magát. Ült magasan, messzi fenn a toronyszobájában, s miközben a lekváros buktáját rágicsálta, le-lenézett az alant nyüzsgőkre.
– Egyetlen nyikkantás, nyaffantás és nyüsszentés sem hallatszik odalentről. Hm. Úgy tűnik, én tényleg jó király vagyok! – motyogta ostobán, észre sem véve, hogy odalenn a boldogtalan pöffi alattvalók végre elkezdték kilazítgatni a torony legalsó köveit…
