Az ő mitológiájuk dolgozik a génjeimben. Ezt pátosz nélkül állíthatom: minden ezért van. Ezért álmodom éjfekete hajú nőkről, álmos, csak könnyedén a tájra boruló őszről, hosszú esőkről, egy dunántúli sziklafalról, aminek tövében gyerekként annyit pancsoltam, tulajdonképpen echte alföldi környezetben. – Tinkó Máté írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Nézem ezt a fotót, 1976-ból, Esztergom vagy Tahitótfalu egyik széles, fákkal zsúfolt utcáján áll apám Erdei Pista bácsi társaságában, az elsőbbségadás kötelező tábla előtt, apám dzsekije hanyagul az oszlopra akasztva, rajta pedig épp az a sokszor emlegetett trapéznadrág. Milyen hetykén, kevélyen feszít apám húsz évesen, gondolom, alig ötvenhat (vagy ötvennyolc) kilójával, vékony, szikár fiatalember, ekkor már kétezer-háromszáz (vagy kétezer-nyolcszáz) forintos fizetéssel esztergályos Békésen, talán már átsegít a csabai konzervgyárba is, ahonnan mint legjobb dolgozó ’83-ban repülőutat nyer a SZU-ba, és ott lesz anyám is azon a gépen, ezt már megpróbáltam leírni egyszer egy versben is, de ezeket azazelőttiidőket még nem ismerem, alaposabban nem kérdeztem utánuk, annyira talán nem is érdekelt, valld be magadnak, biztos nem érdekeltek a részletek eléggé. Viszont ezzel a képpel most dolgom volna, tényleg, mert erről a fiatalemberről valójában semmi tudásom, de továbbképzelhetem, magyarázgathatom: kilenc év múlva egy-, tizenkettő múlva kétgyerekes családapa lesz belőle. Mire nagy nehezen, többszöri próbálkozás után összehoznak engem, és először felsírok, és besárgulok, ezért a kórházban inkubátor alá tesznek, már három éve hivatalosan szereti apám anyámat, a szüleitől kapott telket az akkori rendelet alapján hetven százalékban beépíthetik, ezeket az információkat tudom, nagy ház, és folyton csak gyarapszik, mert egyébként meghúzzák a nadrágszíjat a szüleim, mindenük egy komfortos otthon megteremtése, ezért fölfelé is építkeznek, azt hiszem, abban az átkosban mégiscsak hatékonyabban lehetett indítani efféle családalapítós terveket, a belátható szinteken belül megvalósíthatták. Itt a képen viszont egyelőre csak az a testtartás van, ami olyan különös számomra, az a napszemüveg apámon, a bal keze, amit úgy tart, mintha mindjárt elő akarna rántani egy pisztolyt a zsebéből, mint valami lesipuskás cowboy, föl a kezekkel, különben lövök, összességében jól áll neki ez a hetykeség, pedig nyilvánvalóan nem, vagy csak nekem idegen ez, legfőképp azért, mert ennyire nem ismerem saját apám ifjúkorát: nincs is mihez viszonyítanom. Én ugyanis nem volnék képes így állni. Én nem volnék képes így tartani a karomat. Én biztos az ölemben szorongatnám azt a kurva kabátot, vagy elbénáznék valamit, belepislognék a képbe, netán túl komoly arcot vágnék, túlságosan arra figyelnék, hogy minden jó legyen, így tenném tönkre az egészet. Apám egyszerűen lezser, és kész, jól áll neki. Én meg túlontúl anyám fia lehetek.
*
És tényleg nem tudom, csak érzem, ez a két ember hogyan passzolt össze, miért forgatta meg Zsuzsannát a Néva fölött Gábor kétszer is, miért hagyta ott eljegyzés előtt álló kapcsolatát szó nélkül a lány Gáborért. És a majd’ kétszázötven kilométeres távolság ellenére, a tornyosuló családi problémák ellenére, a gyűlölködések, kígyósziszegések ellenére ez a két ember kitartott egymás mellett,összekötötték grafittal, tollal külön autóstérképeiket, talán gondolatban is folyton Békést Sárkeresztúrral, egy alföldi kisvárost egy mezőségi faluval, távközléssel, kagylózással, vonatutakkal, buszmegállókban várakozással, nagy őszi sétákkal, karfonásokkal, tenyérbe puszilásokkal, a jó meleg kályha mellett, a hidegben,és szerintem mindez a maga egyszerűségében szép, mert nem azért működött, mintha a kényszer szülte volna, hanem azért nem volt kényszer, mert minden mozzanat a maga érzékenységével hatott, mert ez a két ember megküzdött azért, hogy igazán megismerhessék egymást. Nem hivatkoztak távolságra, karrierre, külön hitvallásra, pedig megtehették volna, de mert a másikban leltek rá mindarra, amiért érdemes, nem is fogalmazódhatott meg ezirányú kétely bennük.
*
Csak így lehessen az én nyelvemen is, így jöjjön a számra, hogy szerelem. Ezért olyan fontos nekem megértenem őket, a múltjukat. Hiába, el kell magyaráznom, hogy miféle két mitológia dolgozik bennem, milyen örökség hatalmában kérnek és kérek, követelek én is irgalmat, létjogosultságot, megértést. Az ő mitológiájuk dolgozik a génjeimben. Ezt pátosz nélkül állíthatom: minden ezért van. Ezért álmodom éjfekete hajú nőkről, álmos, csak könnyedén a tájra boruló őszről, hosszú esőkről, egy dunántúli sziklafalról, aminek tövében gyerekként annyit pancsoltam, tulajdonképpen echte alföldi környezetben. Ez az ő tekintetük, amivel engem külön-külön is maguknak próbálnak menteni, amivel fegyelmeznek, és igen, el is vétették már annyiszor ezt a ragaszkodást. De konokságuk, amivel életben tartották a vágyaikat, immár az én vágyam is. És én megjegyeztem jól: ha nem úgy mint ők, akkor inkább sehogy se.
(Csak rohanhatnék a somogyi dombokon, föl-le, a völgyeken keresztül, a kis házakba be-bepillantva, a hajnali szürkületben veled. Akkor nem félnék gyöngeségeimtől.)
*
Elnézegettem tehát ezt a fotót, és hamarjában felhívtam apámat telefonon. Volt, aki dörmögő hangjával fölvegye, és továbbadja anyámnak a kagylót. A bátyám is szólt még valamit a háttérből. Együtt a család, várnak hétvégére, csináljuk a kerítést, este megnézünk egy focimeccset. Ez hát a hosszan keresett válasz: ez köt össze engem a képen látható fiatalemberrel, akinek mára már majdnem teljesen ősz a halántéka, és a szemüveget sem divatból hordja.
Jövő hét szerdán születésnapom van, a huszonnegyedik, nem lesz nagy ünnep, de azt hiszem, végigbeszéljük, marad másnapra is belőle, Pestre majd csak hétfő reggel utazom megint vissza.
