Azt hihetnék, Éva nincs is otthon, más lakik itt. Ha nem járkálna haza nap mint nap, azt hihetnék, elköltözött, meghalt. – Torma Mária írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Éva ölében a laptoppal az ágykeret mellé állított műanyag palackokkal játszott. A lábfején nyugtatva hol felállította, hol eldöntötte őket. Egyik-másik üveg csupasz szájából még ki-kigluggyant némi folyadék. Jobb esetben víz. Többnyire penészes, cukros lé. Gyűltek a foltok, egyre büdösebb lett a szoba. Valami úgy is mindig kiborult. Rákenődött. Belemorzsált. Tavaly télen még ropogó fahasábokat lehetett beleképzelni a konvektor pattogásába, akár valami bérházi kandalló, a hangjával melegséget kölcsönzött a csinos szobának. A szőnyeget minden este hat előtt felporszívózta, a bútorfényező illata belengte a várakozó lakást. A lakás is a Kert része volt, meg a várakozás. – Bődületes hülyeség, miket képzelt. Úristen, Kert, Ádám? – és akkorát rúgott az egyik üvegbe, hogy a konvektornak csapódott. Éva hátravetette magát az ágyon. Mindjárt, mindjárt, már nem kell sok. De végül semmi.
Újra felegyenesedett, a laptop már nagyon égette a combját. Most dél körül lehetett, de a rolót végleg leeresztette, mióta korábban sötétedik. Ne lássa senki a gangról, mi van itt. Szégyellte magát. Annyira azért mégsem, hogy legalább a konyhában, ahol nem volt roló, eltakarítsa az asztalt. Ott egy ideje inkább nem kapcsolt villanyt. Lerágott almacsutkák mindenütt, a lámpák tele lisztbogárral. Azt hihetnék, Éva nincs is otthon, más lakik itt. Ha nem járkálna haza nap mint nap, azt hihetnék, elköltözött, meghalt. Csak ne volna felismerhető a bőgéséről. Kihallatszik, mert az ajtó fölötti szellőztetőablakhoz tavasz óta nem nyúl. Iszonyodik a számára túl magas dolgoktól. Vagy inkább iszonyodik a pipiskedéstől. Hát, most éppen fél éve, hogy nyitva maradt. Október óta fűti a körfolyosót is, de a bogarak szeretik a meleget. Ki akarna szabadulni innen? A bogarak nem.
Fogni egy szemeteszsákot, és belepakolni, ami még vagy már nem mozog? Nem. Rákeres Ádám eljegyzett hasonmására, elnézegeti a képeit, aztán dacosan megint hátraveti magát az ágyon. Na végre. A fiút nyár közepén látta meg, mikor a Kert felé tartott titokban, de félreérthetetlenül. Az arca göcsörtös, a hangja, mintha karó mellé krétát is nyelt volna, fele olyan magas, mint kellene, púposan tartja magát, pökhendi és egyszerre megalázkodó. Mivel talán csak színeiben és szemüvegében hasonlít Ádámra, nyomban Ádámra emlékeztette. Ahogy egy helyesebb lámpaoszlop is tette volna – és tette is -, vagy egy szemeteskosár. De a fiúnak menyasszonya volt, és ez vagy fél méterrel magasabbnak mutatta. Iszonyodni lehetett, meg pipiskedni. Na végre. Valaki a szomszédban felcsavarja a hangerőt a rádión. Rózsi néni kicsit lassabban söpri végig a függőfolyosót, és nagyokat sóhajt, míg Éva elégedetten álomba sírja magát.
*
– Éva, Éva, hallod? Éva. – képzeli messziről Ádám hangját. Egy magas, buckákkal teli tengerparton állnak. Éjszaka van és meleg. Rájuk telepedett a szél, mint a nyári dunyha kánikulában. Izzasztó, puha, belecsavarodnak a végtagok. A dűne gerincén igyekezett Ádám felé, de a lába mintha frissen hullott vastag hótakaróba gázolna, újra és újra elakadt a homokban. Mezítláb a döbbentő meleg ellenére nyirkos volt, fagyos. Ahol Ádám állt a széles, szinte nyeregszerű tetőn néhány fűcsomó is megtelepedett, de a nő lépéseire vagy a fel-feltámadó szél nyomán a száraz szálak között átpergett a homok. Éva megtorpant, majd nekilódult, próbálgatta, ő indítja-e foszlásnak a partot. De ha a szél alábbhagyott, a fűszálak is megmeredtek. Nekivághat anélkül, hogy bizonyságot szerezne, és az, hogy válasz híján maradt, különös módon megnyugtatja. Nem állítja, amitől tart, cáfolni se cáfolja, amit remél. Akárha egy lefelé tartó mozgólépcsőn akarna feljebb jutni. Minél nagyobbakat lép, annál kissebb lesz az Ádám előtti perem. Természetesnek találta. Se félelmet, se kétséget nem érzett. Bárhogy is, de elér a férfihoz.
A sötétben nem szólt többet, nézte Évát mozdulatlanul. A karjai, mint két lián, a hideg homok fölé lógtak. Bávatagon mered maga elé. Ahogy a fürdőszobába lép be, kezében törölköző, előbb még elfelejti a mozdulatot. Talpa alatt hűs a csempe, az ujjain kellemes, zsibbasztó bolyhok. A zuhanyt már megeresztette valaki, de ő képtelen szabadulni a törölköző dorozsmáitól, olyan jó így, a fokozódó párában elveszteni egy arcot a tükörben. Pedig nem volna több egy mozdulatnál utána nyúlni. De már túlságosan fáznak ahhoz a talpai, hogy a mozdulatig eljusson. A pára ott marad, csak az alak mozdul el a pára mögül. Az alak némileg nőies. A szemei mohón habzsolják a fürdő férfit tükörből. Elhomályosult tekintettel. Talán erre a bávatagságra emlékeztetik az elfelejtett mozdulatok, de az alázuhanó vízszemek lemossák a nosztalgiát a testről. S mikor kilép a kádból, egyszerűen letörli az üveget a tenyerével. Nem is tudja, hogy láthat-e mást, mint a maga képét. Nem vár mást. Fogat mos, felveszi a pizsamát, vizel, kezet mos, kezet töröl. A haja csapzott, nedves a gőztől, a bőre pedig friss és nyirkos. Sóhajt az ágy, ahogy beleveti magát. Forgolódik hosszan, mígnem háton alszik el, a karja – alvó lián – lecsüng a hideg parketta fölé.
Éva átsiklik a falon, a vezetékek között, megmelegszik a router, a zümmögő modem fényénél, Ádám fejéhez közel, megsimítja egy apró ajándék helyét az éjjeliszekrényen, és rácsúszik a hideg deszkára, abba résbe, ami fölé a férfi keze csüng. A partfal megnyugszik. Éva nem mozdul. Nem nyúl Ádám után. Nézi, ahogy a férfi emléke alatt elfogy a perem, és lebeg tovább a foszlott szegély fölött.
*
Felébred, és a laptop nyomja a hátát, nem a padlódeszka. Oldalra néz. Álmában magára húzta az ágy másik matracának takaróját. Vele két almát és egy csokoládépapírt. Ádám – gondolja Éva az álom ízével, és már rajzolná is a keresztet a melle fölé, de félúton megáll, és röhögni kezd. Egy megolvadt petpalack hever a konvektor előtt. – Menj a fenébe – teszi hozzá. Felkel. Talán ma. Ma, igen. Ma kitakarít. Persze.
