„Elmesélem a gyermekkort. Írtam is róla.
Hold karcol élt a frissen hullott hóba.”
(Hartay Csaba verse)
Kapni ide-oda. Máris este van. Az idő mennyi.
Fehér. Fehér volt a visszaadott fény.
Ételek. Szavak. Őszinteség. Szinte.
A hétvége máris elhitte.
Elhitte, hogy a két nap örök.
Túl a testi korlátokon. Túlmenni.
Korcsolyázni éji holtágon.
Kifeküdni a hold alá.
Van valami belső fűtés. Ünnep.
Valami törődés. Ami megolvasztja.
Út, bezárt nyaralók, kanyarok. Egyenes.
Megmarkolom a lakatot. Hagyták.
Itt hagyták. Eltolták maguktól, de én most.
Én most vissza. Mint a drótok, ahogy a fényt.
Kipattintják a nyári éj fedelét. Szikra.
Tartom, gyere. Látod? Milyen hidegek a csókok.
Ölelni az elengedettet, a távozót.
Gyere vissza, gyere, bevárlak, itt állok.
Egyedül vagyok, olvasom a könyvet.
Villanyt gyújtok a bogaraknak. Keringjenek.
Hogy máris tél, ősz, vissza a nyár.
Mindvégig ugyanez az idő volt, nem tehettem róla.
De most meghajlok. De most hibáztam.
Valami bocsánat, valami bánat.
Elmesélem a gyermekkort. Írtam is róla.
Hold karcol élt a frissen hullott hóba.
Villanyok gyúlnak. A faház ajtaja nyitva.
A pulton üres pohár. Nyeletnyi némaság.
Már csak lassan hintázom az égi pokróc alatt.
A tuják bólogatnak. Intenek.
Téged hívnak, engem búcsúztatnak.
Közöttünk tévelygő évszakok.
