Archív

Ünnep

Nylzug

“Elmesélem a gyermekkort. Írtam is róla.

Hold karcol élt a frissen hullott hóba.”

(Hartay Csaba verse)

Kapni ide-oda. Máris este van. Az idő mennyi.

Fehér. Fehér volt a visszaadott fény.

Ételek. Szavak. Őszinteség. Szinte.

A hétvége máris elhitte.

Elhitte, hogy a két nap örök.

Túl a testi korlátokon. Túlmenni.

Korcsolyázni éji holtágon.

Kifeküdni a hold alá.

Van valami belső fűtés. Ünnep.

Valami törődés. Ami megolvasztja.

Út, bezárt nyaralók, kanyarok. Egyenes.

Megmarkolom a lakatot. Hagyták.

Itt hagyták. Eltolták maguktól, de én most.

Én most vissza. Mint a drótok, ahogy a fényt.

Kipattintják a nyári éj fedelét. Szikra.

Tartom, gyere. Látod? Milyen hidegek a csókok.

Ölelni az elengedettet, a távozót.

Gyere vissza, gyere, bevárlak, itt állok.

Egyedül vagyok, olvasom a könyvet.

Villanyt gyújtok a bogaraknak. Keringjenek.

Hogy máris tél, ősz, vissza a nyár.

Mindvégig ugyanez az idő volt, nem tehettem róla.

De most meghajlok. De most hibáztam.

Valami bocsánat, valami bánat.

Elmesélem a gyermekkort. Írtam is róla.

Hold karcol élt a frissen hullott hóba.

Villanyok gyúlnak. A faház ajtaja nyitva.

A pulton üres pohár. Nyeletnyi némaság.

Már csak lassan hintázom az égi pokróc alatt.

A tuják bólogatnak. Intenek.

Téged hívnak, engem búcsúztatnak.

Közöttünk tévelygő évszakok.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top