Igazi királyság – tárcanovella

Olyat látott a magyar turistacsoport, amire európai embert nem lehet fölkészíteni. Buszuk Dél-Spanyolországot járta be, ez Európa egyik legelegánsabb nyaraló övezete, „történelmi és művészeti emlékekben is gazdag”. Picasso városában, Malagában a festő szülőháza mellett nevezetes látnivaló a VIII. századi kormányzó palota, a La Manquita katedrális és a bikaviadal-aréna. Viadal nem volt. Ennek a legtöbben, főleg az asszonyok, örültek. A harmadik napon mentek át Marokkóba, komppal. Tanger híres kikötőváros, többféle kultúra nyomait viseli, vannak spanyol és mór építészeti jegyeket viselő házai. Ki szokták vinni a csoportokat ahhoz a sziklához, ahonnan meg lehet nézni az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger, a kétféle víz találkozását. A magyarokra és külön a buszra többen is vigyáztak. Azt mondta az idegenvezető, nem szokott baj történni, mégis indokolt az óvatosság. Tartani nem a felnőttektől kell, hanem a kamaszoktól, akik bandákban járnak, és amit lehet, elemelnek. Ilyesmi nem történt velük.

Mintha menetrend írná elő, meddig lehet megnézni Tangert, mikor kell visszaindulni Spanyolországba: egy sor különböző nemzetiségű busz között haladt az övék is az úton este a komp felé, lépésben. Tizenhat év körüli fiú futott a magyar busz mellett, a padkán, könnyedén, szép, egyenletes mozdulatokkal. Arca nem árult el érzelmet. Tornacipője, dressze alapján sportoló, aki virtusból szalad a buszok mellett, vagy talán azért, hogy pár pillanatra idegen emberek szemébe nézzen.

Egy ideig érdekes volt, figyelték, mint delfint a tengerjáró hajók oldalvizén. Később még néha odanéztek, nyugtázták, milyen kitartó, mert nem lassult, sőt, egyszerre gyorsított, mintha megunta volna ezt a tempót. Ők lassítottak, mert az előttük járó német rendszámú busz is lassabban ment. Úgy tűnt, ítéletnapig sem érnek vissza Spanyolországba. Pedig vacsora lesz, fürdés, idegen ágy, még pár napig.

A fiút már nem lehetett látni. A buszok megálltak, talán a sor elején álló járművet ellenőrizték. Nem kell sokáig várni, mondta az idegenvezető, mindjárt indulás, és aztán hamarosan a komp következik. A busz öt percet várhatott, aztán nagyobb sebességgel indult tovább, mint addig. Ez meg azért volt szokatlan, mert az út néha egészen rossz, a kátyúkat nem is lehetett kerülgetni. A magyarok sofőrje nagyot fékezett, káromkodott. Akik elöl ültek, látták, miért kellett megállni: az előttük haladó német busz alól az egyik zökkenőnél kiesett egy ember, addig ott kapaszkodott valahogyan.

A futó volt az.

A falumbeli asszony, Évike, aki fél éve erre a spanyol útra készült, úgy mondja, a fiú nagyon összetörte magát. Halványzöld dresszén nem csak a vér ütött át, nyílt bordatörése volt. Megdöbbentő módon koszos arca épp csak elfintorodott, pedig olyan fájdalmai lehettek, hogy üvöltenie kellett volna. Odébb mászott, lehúzódott az út mellé, nyilván azt akarta, menjenek tovább a buszok, mintha mi sem történt volna. A sor azonban megállt.

A buszon is mindenki állt, aki odafért, előrement, hogy lássa a fiút, a sofőr azonban nem nyitotta ki az ajtót, azt mondta, nem szabad. Úgyis mindjárt jönnek, látták, mi történt. Az ellentétes sávban tényleg közeledett egy fekete autó. Itt ilyen a mentő? Rendőrök voltak, nagyon siettek, az egyik, még meg sem állt a kocsi, már nyitotta az ajtót, kiugrott, odafutott a fiúhoz, és teljes erővel belerúgott a combjába. Az mintha most érné a legnagyobb fájdalom, felüvöltött, rettenetes hangon, és mondott is valamit, de a rendőr pofon vágta. A másik rendőr kényelmesen odaballagott, megállt. Faggatták a fiút, de nem segítettek neki. A magyarok elképedtek. Az idegenvezető talán tudta, mi következik, arra kért mindenkit, üljön vissza a helyére.

Aki olvasott újságot közülük az előző héten, találkozhatott a hírrel: ezer afrikai menekült próbált átjutni rohammal Marokkóból a spanyol enklávé területére, és ötszáznak sikerült közülük, a többit visszaverték a rendőrök. Ez a fiú inkább így próbálkozott. Sejthette, mire számíthat, ha lebukik, de arról fogalma sem volt, milyen hely az, ahová el akart jutni. A turisták viszont úgy érezték jól itt magukat, hogy lényegében nem tudtak semmit erről a helyről. Évike azt mondja, igazán megrázó tragédiát láttak, mégis abszurd volt, ahogyan a társai tárgyalták a történteket.

Mert végső soron abból, hogy egy országban használnak papírzsebkendőt, mobiltelefont, számítógépet, autót, miért következne automatikusan, hogy az emberi életnek is ugyanannyi az értéke, mint nálunk?

Ezeknek a rendőröknek miért kellene tekintettel lenniük arra, mit látna itt helyesnek harminc külföldi?

Marokkó gyönyörű ország, de tudomásul kell venni, hogy királyság, nyilván értem, mire gondol. Szóval nem olyan, mint Anglia vagy Spanyolország, még csak nem is olyan, amilyen Magyarország volt a két világháború között, magyarázza Évike, hanem igazi, királlyal, aki végső soron palotában lakik, és elnyom, rendesen. Turistavakság. Évike szerint ők ebben szenvedtek.

Nem tudták meg, mi történt a fiúval, de még másnap is róla beszéltek. Ez is jellemző. Magyarok, akik szinte rutinból leszólnak mindent, amit lehet, és nem is csak itthon – aztán elég egy ilyen élmény, hogy egész úton hazafelé bizakodjanak, higgyenek abban, hogy egy idegen sorsa jobbra fordul.

Megosztás: