Fenntartható-e állami pénzen a nyomtatott kulturális sajtó? Az utóbbi évek bebizonyították, hogy az online közlések jóval több olvasóhoz jutnak el, miközben költséghatékonyabbak is. L. Simon László leköszönő NKA-alelnök egy pécsi fórumon vetette fel, hogy kizárólag a digitálisan megjelenő kulturális lapokat kellene támogatni. Az Irodalmi Jelen Online megkérdezte a témáról az érintetteket, a legfontosabb irodalmi folyóiratok szerkesztőit, főszerkesztőit, munkatársait, s az online média néhány szereplőjét is.
Az Irodalmi Jelen körkérdése arra irányult, hogy megszólaltassa az érintett lapok szerkesztőit, főszerkesztőit, akiket L. Simon László rákényszerítene a digitális átállásra. A válaszokból kiderült, hogy többségük elképzelhetetlennek tartja a teljes felületváltást. Ezt sokan azzal indokolták, hogy bizonyos műfajok, a hosszabb szövegek olvashatatlanok lennének képernyőn.
Az Alföld-számok nagy részét a bölcsészettudományok szaktekintélyei és fiatalabb kutatói által jegyzett tanulmányok teszik ki, s lássuk be: online ma sem olyan szívesen olvasgatunk 15-20 oldalas tanulmányokat.
– nyilatkozott Áfra János, aki az Alföld munkatársaként és a KULTer.hu főszerkesztőjeként online és nyomtatott területen is érdekelt.
Hász Róbert, a Tiszatáj főszerkesztője
a nyomtatott folyóiratok tartósságával és technikai eszközöktől való függetlenségével érvelt. „Csak egy példa, hamarjában: húzd ki a falból a laptopod dugóját, majd miután lemerült az aksid, és meguntad az ücsörgést a sötétben, vedd elő a Kortárs, a Bárka, a Tiszatáj, a Forrás vagy az Alföld legutóbbi számát. Petróleumlámpa mellett is olvashatod.” – szólította meg baráti hangon a főszerkesztő L. Simon Lászlót.
Hász Róberttel szemben Jenei Gyula, az Eső főszerkesztője
a következőképpen nyilatkozott: „Az utóbbi években magam jóval több olyan szöveget (verset, novellát, kritikát) olvastam képernyőn, amilyent korábban folyóiratokban. Papíralapú lapot pedig már alig. Ritkán. Egy régi írásra pedig általában is könnyebb rákeresnem az interneten, mint a könyvespolcomon vagy a könyvtárban.” Majd így folytatta: „Az elmúlt években, azt hiszem, erőteljesen visszaeshetett a hagyományos irodalmi folyóiratok iránti kereslet. Átvették, átveszik szerepüket a különböző internes periodikák, portálok. Amelyeknek a tartalmáért fizetni sem kell. (És a színvonal itt is, ott is: vegyes.) Kellenek-e papíralapú lapok? Nem feltétlenül. Internetre való terelésével a zöld gondolat nyer, a nyomdák veszítenek.”
Füzi László, a Forrás főszerkesztője
az idősebb generáció olvasási szokásaival érvelt a nyomtatás mellett: „A magam példájából is felsorolhatnám azokat az írókat, most csak az írókat említem, akik még nem használnak számítógépet, következésképpen az onlinefolyóiratokat sem olvassák, ahogy én sem hallgatok számítógépen rádiót, noha ezer csatorna közül választhatnék, hanem ütött-kopott kisrádiómat cipelem magammal, az áll az ágyam mellett, azt viszem ki a kertbe, ha éppen ott csinálok valamit.”
Gyurácz Ferenc, a Vasi Szemle főszerkesztője
pedig azt emelte ki, hogy a magyar irodalom folyóirat-központú, a lapok magas száma pedig hungarikum.
Zemlényi Attila, a Műút főszerkesztője
arra hívta fel a figyelmet, hogy az online olvasásra vonatkozó adatok megbízhatatlanok, hiszen „két másodperc, és [a cikkre kattintó] csábul tovább vagy hosszas elmélyült olvasás veszi kezdetét, mindezt nem tudhatjuk, ezek az adatok erről a legkevésbé sem tájékoztatnak.”
Király Farkas, az Ambroozia szerkesztője
más adatokkal dolgozott. Számításai szerint „laponkénti hat megjelenéssel számolva évi 420 lapszám jön ki a nyomdákból, naponta 1,15, hetente 8,07.” „Vajon 20 lap nem lenne elég? (De elég volna – a szerző.) Akkor 25? Tényleg nem túlzás a 70? – fogalmazta meg az egyébként nem költői kérdést a szerkesztő poéta.
Akadt olyan főszerkesztő, aki egyszerűen megkérdőjelezte az Index tudósítójának szavahihetőségét.
Biztos vagyok benne, hogy L. Simon László nem azt mondta, amit a világhálós fórum összefoglalóként az előadása utáni beszélgetés összefoglalójaként közölt
– jelentette ki Oláh János, a Magyar Napló főszerkesztője. Oláh ezután sajátos számításával arra a következtetésre jut, hogy „százezer irodalombarátról van szó”, akikhez a Magyar Napló megjelenésében érdekelt.
Az összesen 16 válaszból álló összeállítás nem tükrözi azt az érdektelenséget, amellyel a kulturális folyóiratok szerkesztői a kérdést kezelik. Egyedül Jász Attila, az Új Forrás főszerkesztője vállalta annak kimondását, hogy a felvetett problémának „nincs jelentősége”. A Holmi vagy például a Jelenkor főszerkesztői válaszra se méltatták a lapot. A kérdés, ahogy az Irodalmi Jelen is hangsúlyozza, anélkül is időszerű, hogy L. Simon László, a „Tank” letarolná a nyomtatott folyóiratokat. Hiszen Angliában állítólag az online már lenyomta a nyomtatott sajtót.
Itt az össze választ elolvashatod.
Ez a Librarius.hu főszerkesztőjének válasza a körkérdésre:
Ha csak a tapasztalati részét nézzük az átalakuló könyv- és lappiacnak, akkor igaza van L. Simon Lászlónak, követni kell a finanszírozási rendszernek a szerkezeti változást, abban viszont kevésbé látom igazát, hogy ezt ezzel a módszerrel kellene megoldani.
A probléma idült, évek óta látjuk az átalakulást, mára levezényelhető lett volna, ha korábban hozzá mer nyúlni valaki. Azért nem mert, mert egzisztenciák sorát érinti, hogy a lapok életben maradjanak, kezdve a szerkesztőktől a szerzőkig. Én magam is ebben a rendszerben dolgoztam, és látva az átalakulást, arról papoltam mindenütt, hogy a folyóiratoknak, ha élni akarnak, el kell indulni a piac felé. Többnyire megmosolyogtak. Kit érdekel manapság egy folyóirat, kit érdekel a kulturális csevej? Hát, ez az, valóban keveseket. De ennek nem az az oka, hogy az emberek nem olvasnak, hanem az, hogy nem folyóiratot olvasnak. Az internet teljesen átalakította az olvasási szokásokat, tonna szám áll a neten az olvasnivaló. És olvassák is. A folyóiratok ehhez képest azért kevésbé kelendőek, mert szakmai nyelvet használnak, tipográfiában nem versenyképesek a lappiacon, nagyjából ugyanaz a szerzőgárda publikál Pesten és vidéken, és néhol a színvonal is döcögős. A neten grammra pontosan lehet mérni az olvasói trendeket, mi releváns és mi nem, és lehet „harcolni” az olvasókért, ellenben a printek világából évtizedek óta hiányzik a versenyszellem, a protokoll-lista évtizedek óta változatlan, és ugyane támogatási szellem egyúttal az internetes lappiac intenzívebb mozgását is visszaveti. Közben felnőtt egy minden ízében másként gondolkodó popkultúra és -generáció. Az irodalmi folyóiratok, változó skálán ugyan, de tartalmilag és formailag elavultak. Félreértés ne essék, olykor magammal együtt érzem avittnak.
Nyilván mindez másként alakul, ha a finanszírozási rendszer nem altatja el a szerkesztőket, és az irodalmi mecenatúra adójogi háttere is biztosítja, hogy a lapok elinduljanak a szabad piac felé, és megkeressék azokat a gazdasági társaságokat, amelyeknek vezetői legalább marketingszinten értékelik a produkciónkat.
Szóval, nincs olyan seb, amiből ne vérezne a lapok financiális konstrukciója, de ebbe a helyzetbe egy sajátosan közös tehetetlenségi erő sodorta a társaságot. És felelőtlenség lenne ebben a helyzetben mindent a lapokra hárítani, a balhét közösen kell elvinni. Ehhez pedig szakmai egyeztetés kell, anélkül hentesmunka. És ne feledjük: azért vannak ma is eladható print folyóiratok. Tanuljunk tőlük. Mert meg kell tanulni úgy fütyülni, ahogy mások táncolnak.
