Rengeteg elvárásom volt ezzel a koncerttel kapcsolatban. A személyes playlistemet akartam hallani. Azt akartam, hogy tökéletes legyen a hangzás, olyan, mint a stúdiófelvételeken. Az ütősebb számokra pogózni akartam. Szörfölni akartam a Gold on the Ceiling-re. Hogy ebből mi valósult meg? M I N D E N .
A horvátok nagyon érzik a rockot – ez volt az első gondolatom, amikor a nagyszínpadon a Black Keys előzenekara, a Wolf Mother csapott a húrok közé. A zágrábi INmusic feszten több volt a horvát, mint a külföldi – a fellépő bandák és a fesztiválbérlet ára mellett ez igen meglepő. Egy helyen Black Keys, Pixies, MGMT, Crystal Fighters és a többi tizenöt rugóért? Ezt nem lehetett kihagyni. Úgyhogy fogtam magam és az első keddi busszal lezúztam a horvát fővárosba, hogy egy pár óra múlva már a Wolf Mother koncertjén találjam magam. Becsületesen megvallom, hogy nem voltam túl közeli ismeretségben az együttes diszkográfiájával – de olyan negyed óra múlva oszlopos és megrendíthetetlen fanná váltam. A zenekar elképesztően színesen ötvözi a Led Zeppelin-féle rock aranykorának hangzását sok modern, nagyon White Stripes-os garázsrock-elemmel. Így a hangzás egyszerre hozta a klasszikus nyolcvanas évek nyávogós, örökre megjegyezhető gitárszólóit és a frontember legendáriumát (régen valahogy sokkal legendásabbak voltak az énekesek, mint most) hozzá pedig az amerikai, fél dollárral a zsebükben garázsban gyakorló, majd füstös pubokban játszó rockzene nyers és vad ütemeit. Hatalmasak pogóztunk a többségében horvátokból álló közönséggel – ha jól láttam, az egyetlen lány voltam az ütvebarátságos darálóban, de rettentő felszabadító érzés volt ez a féktelen és nem biztonsági őrök által szétzavart őrjöngés. Végül sikerült egy hatalmasat tömegszörfölnöm: mindig megdöbbentő több ezer embert látni magad alatt, mag hogy egyszerre tízen tartanak és úsztatnak maguk fölött, szóval ettől még huszonnégy óra elteltével is ráz a borzongatóan jóleső hideg.
Az anyafarkas szédítő rákkenrollja után egy óra szünettel lépett színpadra a Black Keys. A BLACK KEYS. A közönség közel megduplázódott és a Wolf Mother koncertje alatti jóleső űr két ember között totálisan megtelt. De Black Keys, szóval elhatároztam, hogy a legelejére tuszakolom magam a koncert közepére legalább. Danéket mellesleg már a koncert előtt hat órával is láttuk a sajtósátorban – ahol már kissé idegesen válaszolgattak az utolsó kérdésekre, látszott rajtuk, hogy a közelgő koncert jár a fejükben.
Őszintén megvallom, hogy az együttes most debütáló, Turn Blue nevű albuma nem kifejezetten nyerte el a tetszésemet, mikor otthon hallgattam. Az El Caminóban és az előző albumokból is megismert, az alternatív rockot hatalmas érzelmi mélységgel kombináló hangzásból inkább az utóbbi maradt meg. A Fever-en kívül nem is hallottam olyan számot az albumon, ami belopta volna magát a szívembe, ezért tartottam tőle, hogy az albumot bemutató turnésorozaton nem is igazán fognak elhangzani a régebbi, hallatlan népszerűségnek örvendő rockeposzaik.
Ilyenkor imádok tévedni.
Egyrészt abban, hogy ne játszanák a régebbi dalaikat – sőt! Minden számot, de minden számot lenyomtak, amik számomra a legkedvesebbek: Money Makertől kezdve a Little Black Submarine-on át a Nova Baby-t vagy épp a Lonely Boyt. De akkor pattant el bennem valami, mikor a koncert közepe felé belecsaptak a Gold on the Ceiling-be: nem tudtam nem kihagyni, hogy a közönség vállára vessem magam két vállalkozó kedvű srác segítségével és a tizenötödik sorból előreszörföljek a negyedikig a közönség hátán. A rockhimnuszokat mindenki kívülről énekelte teli torokból és bizonyos számokra be is indult a féktelen pogózás is (közel sem olyan durván, mint a Wolf Mother-re, de a Black Keys nem is erről szól). A másik tévedésem a Turn Blue volt. Ami albumon, gépen hallgatva kissé unalmasnak és repetitívnek hangzott, az élőben fantasztikus mélységet, ritmust – és jobb szót nem tudok rá – személyiséget, karaktert kapott.
Csodálatosan egyesültek az új album dalai a régi nótákkal, így a koncert végén teljesen azt éreztem, hogy a Turn Blue tökéletesen kiegészíti az együttes eddigi diszkográfiáját, semennyire sem különül el tőle. A hangulat az első perctől az utolsóig a maximumon volt – egy pillanatra sem ült le a koncert, nem voltak semmitmondó átkötések. Danéken látszott, hogy habár kissé fáradtnak tűntek az első számoknál, a közönség elképesztő lelkesedése jobban felpörgette őket, mint tizenkét óra alvás vagy húsz eszpresszó. Dan az elején csak játszott és játszott, de fél óra után már kérdezgette a közönséget, hogy érezzük magunkat és megkaptuk a felszólítást a féktelen tombolásra is. Ami azért is volt nagyon felemelő, mert Dan nem híres róla, hogy mosolygós, hangos vagy közvetlen legyen a közönségével, de most teljesen megkaptuk az utóbbi kettőt.
A koncert végén az őrületes visszatapsolás hatására újabb három számot letoltak, ekkor már mindenki körülöttem (második sorig jutottam, oh hell yeah) delíriumban volt, a többség el is tette a telefonját és csak a zenére meg egymásra figyelt. Mikor utolsó előttinek eljátszották a Little Black Submarine-t mindenki érzelemittasan megölelt valakit a közelében – barát vagy idegen, nem számított már ebben a pillanatban, annyira együtt mozgott az egész. Az utolsó szám után még egy csókot is dobott a közönségnek Dan (amit még mindig nem hiszek el), és mindenki lassan kikóválygott a színpadról.
A Wolf Mother féktelen felpörgetése után a Black Keys utóérzése közel sem volt ennyire csak rock. Magamon és a körülöttem lévőkön is láttam ezt a túltelítettséget és leülést. Annyira jó volt ez a koncert, hogy a lelkes utóbeszélgetések helyett mindenki mámoros bénultságban szopogatta a sörét és elismerő meg koncertmegvitató diskurzusok helyett csak némán bólogattunk. De néha nem kellenek szavak. És amikor nem is maradnak szavak, akkor történt valami katarzis. És bármiféle extra pozitív jelző meg zeneelemzés nélkül csak ennyi: Igen, ez volt az.
\m/ Köszönöm Black Keys! \m/
