Akkoriban filmklubot vezettem, ahol Jancsó, Menzel és Dušan Makavejev műveiről vitatkoztunk, a mi Európánk legzaklatóbb filmjeiről. Egyik nap telefonált valaki, hogy a sovány Anna, csengő hangú, néha éles szavú vitázónk, elsőéves egyetemista napok óta eltűnt. Anna vidékről járt be a klubba. Barátnője utoljára az Óbuda vasútállomáson látta.
Jeges tél volt.
Aznap éjjel nem kapcsoltam ki a telefonomat, hátha nálam jelentkezik. Néztem a plafont, árnyak mozdultak.
A forradalmi Katonatanács egy vegyes osztaga vonul a sínek mellett a mozdonyhoz. Köztük századeleji szüfrazsett-ruhás lányok virággal, más lányok fegyverrel. Énekelnek. Vasutasok érdeklődő vagy tompán közönyös arca. „Na, megjött a hölgyvonat” – mondja egy férfihang képen kívül. „Nem hölgy! A Nővonat!” – kiáltják vissza. Énekelnek: „Hiszek, elvtársak, hiszek a nőben, hiszek az eljövendőben!” A kamera hosszan kíséri őket. Óbuda-Békéscsaba-Viharsarok tábla a vonatkocsikon.
Most egy másik menet, afrikai apácák fehér ruhában: „Hiszek Krisztusban, hiszek a nőben, hiszek az eljövendőben!” Állítólag ők is az aratósztrájk támogatására utaznak a Viharsarokba. Hangok: „Nézd má’!” „Mit nézzek?”
Vasutas lámpát lóbál. Miért? Alig van fénye. Mozdonyfütty, zakatolás, rémült sikolyok. Már szól a gépfegyver.
Áttűnés, színes filmbe: pipacsmező, de mintha sárgulna. Tudom, hogy tél van.
