Hallow Road – Kritika: Nincs szülő, aki szívesen válna a gyermeke szörnyévé
Mi lehet félelmetesebb egy sötét erdőnél éjjel? Talán egy telefonhívás a kamasz lányodtól, aki közli, hogy valakit elütött azon az úton – miközben terhes és be van tépve. És most képzeld el, hogy te vagy az a szülő, aki felveszi a telefont. Még lélegzel? Jó. Mert Babak Anvari új thrillere, a Hallow Road épp arra hivatott, hogy próbára tegye az idegeidet és a fantáziádat – minden egyes percében.
Anvari, aki a 2015-ös Under the Shadow című horrorral vált ismertté, ismét bebizonyítja, hogy a hétköznapi terekből is képes kihozni a legmélyebb rettegést. A Hallow Road mindössze 17 nap alatt forgott: az ír táj adja a hátborzongató külső helyszíneket, míg a belső jeleneteket Csehországban vették fel (feltehetően adózási okokból – okos húzás). A film főszereplői Rosamund Pike és Matthew Rhys, akik egy szülőpárt alakítanak, és akik épp a legnagyobb rémálmukba csöppennek. Lányukat, Alice-t Megan McDonnell játssza – az ő éjszakai autózása indítja el az események láncolatát.
Egy telefonhívás, ami mindent megváltoztat
A film egy katasztrofálisan végződött családi vacsora utózöngéivel indul. Félig megevett étel, törött üveg, dühösen távozó lány, aki elviszi az apja kocsiját, és eltűnik az éjszakában. Az apa a munkába menekül, az anya lefekszik aludni – aztán jön a hívás. Alice zokogva közli, hogy balesetet szenvedett: valakit elütött, aki az erdőből rohant ki elé. Nem tudja, mit tegyen. A szülők sem, de beülnek az autóba, és a sötétségen át száguldanak, miközben próbálnak kapcsolatban maradni a lányukkal.
Ez az alaphelyzet látszólag egyszerű, mégis ördögien hatásos. Az egész film hangokra, reakciókra és egy mozgó autó szűk terére épül. Olyan alkotásokat idéz, mint The Guilty (2018) vagy Locke (2013), ahol a néző – a szereplőkkel együtt – csak töredékeket hall a krízisből. A történet valós időben áll össze a feszültség, a félmondatok és Pike, illetve Rhys egyre fokozódó pánikja révén.
Ez a „korlátozásból fakadó történetmesélés” gyönyörűen működik. Ahogy Jean Cocteau egyszer mondta: „A film akkor válik valóban művészetté, ha az eszközei olyan olcsók, mint a ceruza és a papír.”
Egy forgatókönyv, ami bízik a nézőben
William Gillies forgatókönyve tele van váratlan fordulatokkal, mégsem rágja a néző szájába a történetet. Inkább partnerként kezeli a közönséget. Nekünk kell elképzelnünk, mi lapul a fényszórók határán túl – baleseteket, árnyakat, jelenéseket, amelyek talán léteznek, talán csak a képzelet szüleményei.
Anvari rendezése addiktív módon adagolja az információkat. Már a nyitójelenet is hipnotikus: egy hosszú snitt vezet végig az üres úton, mígnem megpillantunk egy pár cipőt – egyszerű, de dermesztő kép. A vacsorajelenetben csak a pusztítás maradványait látjuk: törött üvegek, szétfolyt étel, fojtott csend. Minden képkocka sejtet, de semmit sem magyaráz túl.
A film morális és érzelmi síkon is mélyre megy: szülői felelősség, trauma, engedékenység – mind jelen vannak a történet szöveteiben. Egy mondat különösen megmarad:
„Nincs szülő, aki szívesen válna a gyermeke szörnyévé.”
Egy filmben, ami a határokról szól, ez a sor gyomron vág.
Pike és Rhys: szülők a szakadék szélén
Rosamund Pike korábbi mentősként kemény, fegyelmezett és fájdalmasan tudatában van annak, hogy a szülői szeretet néha nemet mondást is jelent – még ha széttöri is a szívedet. Matthew Rhys lágyabb karakter, aki gyorsabban vigasztal, de nehezebben húzza meg a határokat. Kettejük kapcsolata tökéletesen példázza a modern szülőség dilemmáit: mikor kell védeni, mikor kell elengedni, és mikor kell beismerni, hogy nem tudod a választ.
Kettejük kémiája természetes, amit az is segít, hogy a forgatáson sokat viccelődtek egymással. A vásznon viszont nincs helye a könnyedségnek: minden szó, minden félmondat élet-halál harcnak tűnik – nemcsak Alice-ért, hanem a család egészéért.
Két színész, egy autó, egy éjszaka – és mégsem unalmas
Hogyan lehet egyetlen autóban játszódó történetet vizuálisan izgalmassá tenni? Anvari és operatőre, Kit Fraser (aki az Under the Shadow és az Eternal Beauty képeiért is felelt) tudják a választ. Nem statikus beállításokkal dolgoznak, hanem extrém közelikkel – egy szem, egy tükörben tükröződő arc, fények és árnyékok játéka. Egy ponton a kamera Pike arcán siklik végig, darabokra törve a látványt, mintha a nő lelki szétesését követnénk.
Az erdő maga is szereplővé válik: nappal békés, éjjel fenyegető, ágainak árnyéka karmokat formáz a lila holdfényben. A film második felére babonás, folklór elemek is megjelennek, és az út többé nem aszfaltcsík, hanem átjáró lesz két világ között.
Félidőnél a Hallow Road műfajt vált: a „szülők rohannak megmenteni a lányukat” típusú thrillerből sötétebb, mitikusabb történet lesz. Furcsa hangok a telefonban, az erdő, ami bezárul, és egy dátum a kijelzőn: október 31. Persze, hogy Halloween éjjelén történik mindez.
Amikor a forgatókönyv megbillen
Ha muszáj lenne hibát keresni, a film első felének néhány dialógusa túlságosan moralizál. A szülői felelősségről és engedékenységről szóló viták olykor inkább egy podcast átiratának tűnnek, mint valódi párbeszédnek. De ezek a pillanatok rövidek, és a film hamar visszatalál a feszültség helyes arányaihoz.
A Hallow Road ott a legerősebb, ahol a legtöbbet kockáztat: amikor megkérdőjelezi, mi a valóság, és mi a szülői képzelet szülötte – valamint meddig mehetünk el a szeretet nevében.
Ez a film nem csupán egy ügyesen felépített thriller, hanem kortárs szülői szorongások tükre is. Hogyan húzunk határokat egy határokat vesztett világban? Mikor mondjuk azt a gyerekünknek, hogy „elég”? És mi történik, amikor a szeretet és a félelem ütközik?
A Hallow Road elérhető Apple TV-n, Amazon Video-n, a brit Sky-n és Rakuten TV-n. A korhatár-besorolás 15+, de az őszinte igazság az, hogy a film valószínűleg az idősebb nézőket is mélyen megrázza.
