A világegyetem leghátborzongatóbb hangja – a NASA hallhatóvá tette egy fekete lyuk „üvöltését”
A NASA kutatói különös, egyszerre hátborzongató és lenyűgöző felvételt hoztak létre: sikerült hallhatóvá tenniük egy szupernagy tömegű fekete lyukból kiinduló hanghullámokat, amelyek 250 millió fényévnyire tőlünk, a Perseus-galaxishalmaz középpontjában keletkeztek. A tudósok a hullámokat 57–58 oktávval fokozták fel, hogy az emberi fül számára is hallhatók legyenek – az eredmény pedig egy kísérteties, szinte dühösnek ható, földöntúli üvöltés.
A fekete lyuk, amely „énekel”
A felvétel előzménye egészen 2003-ig nyúlik vissza, amikor csillagászok először észlelték az akusztikus hullámokat, amelyek a Perseus-halmaz központi fekete lyukát körülvevő gázrétegben terjedtek. Ez volt az első alkalom, hogy valós „hanghullámokat” azonosítottak az űrben – még ha mi magunk soha nem is hallhatjuk őket eredeti hangmagasságukon. Az űr ugyanis jórészt vákuum, ahol a hanghullámok nem terjednek, de a galaxishalmazok forró, sűrű gázai között ez a jelenség mégis lehetséges.
A most közzétett „szonifikációs” (hanggá alakított) felvétel segítségével a kutatók nemcsak felgyorsították ezeket a hullámokat, hanem további hangmintákkal is kiegészítették azokat, hogy érzékeltetni tudják, milyen lehetett a fekete lyuk „éneke” az intergalaktikus térben.
A világegyetem legmélyebb hangja
A Perseus-halmaz fekete lyukának egyik hulláma a világegyetem legalacsonyabb ismert hangja – egy rendkívül mély B-moll hang, amely több mint 57 oktávval van a zongora középső C-je alatt. A frekvenciája elképesztő: egyetlen rezgése tízmillió évig tart. Összehasonlításképp: az emberi fül által érzékelhető legalacsonyabb hang 1/20 másodperces frekvenciájú.
A NASA szakemberei a Chandra röntgentávcső adatai alapján dolgozták fel a hangokat, amelyek a fekete lyukból sugárirányban, azaz kifelé terjednek, majd azokat elforgatva – balra, az óramutató járásával ellentétesen – tették hallhatóvá. Így jött létre a különböző irányokból érkező hanghullámok 144–288 billiárdszoros frekvenciájú „térhatású” hangképe.
Az eredmény hátborzongató, szinte misztikus: mintha maga az univerzum sóhajtana, morajlana és panaszkodna egyszerre.
Több, mint tudományos kuriózum
A hangfelvétel azonban nem csupán látványos kísérlet. A galaxishalmazok közötti gáz és plazma – az úgynevezett intrahalmaz-közeg – sokkal sűrűbb és forróbb, mint az intergalaktikus tér anyaga. A benne terjedő hanghullámok energiát szállítanak, ezzel pedig hozzájárulhatnak a közeg hőmérsékletének fenntartásához. A hőmérséklet pedig meghatározza, hogy egy-egy régióban kialakulhatnak-e új csillagok – vagyis ezek a hanghullámok közvetve befolyásolhatják a galaxisok fejlődését.
A rendkívül forró plazma intenzív röntgensugárzása tette lehetővé, hogy a Chandra-távcső egyáltalán érzékelje a hullámokat. A NASA ezt az adatanyagot alakította át most hallható formába.
Amikor a fekete lyuk zenél
A Perseus-halmaz központi fekete lyukán kívül más kozmikus objektumok is kaptak „hangot”. A világtörténelem első közvetlenül lefotózott fekete lyuka, az M87* – amelyet az Eseményhorizont Távcső projekt örökített meg 2019-ben – szintén „szonifikációt” kapott. Ehhez a Chandra röntgen-, a Hubble űrteleszkóp optikai- és az Atacama rádiótávcső-rendszerének adatait használták fel, így a különböző hullámhosszak különböző hangmagasságokként szólalnak meg: a rádiófrekvenciák mélyen, az optikai tartomány középen, a röntgensugarak pedig magas, szinte éteri hangokon.
A hang, ami közelebb hozza a világegyetemet
A NASA szerint az ilyen átalakítások nemcsak látványos módjai a tudományos ismeretterjesztésnek, hanem valódi kutatási értékkel is bírnak: egy-egy adatállomány hangformába ültetése segíthet új összefüggések felismerésében, olyan részletek feltárásában, amelyeket a szem nem, de a fül érzékelni tud.
Az univerzum „hangjai” így nemcsak lenyűgöznek, hanem segítenek megérteni a világegyetem rejtett dinamikáit is – és emlékeztetnek arra, hogy a csendes űrben is minden mozdulatnak, minden rezdülésnek megvan a maga zenéje.





