Jeff VanderMeer: Kontroll, Agave, 2014, fordító: Falvay Dóra, szerkesztő: Fehér Ildikó, korrektor: Czene István, a borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund, 336 oldal, ára: 2 385 Ft
Ígérve lett és lőn: már itt is a folytatás, lehet borzongani – vagy…?!
Nemrégiben számoltunk be Jeff VanderMeer regénytrilógiája első kötetének megjelenéséről, mely nálunk az Expedíció címet kapta. Az internetet böngészve egyértelműen látszik, hogy a folytatást nagyon sokan várták. Naná, hisz VanderMeer az X-térség misztikus, olykor horrorba hajló, szürreális világával – melyből mukkot sem értünk, de nagyon szeretnénk rátalálni a megoldásra –, olyan hangulatot hozott létre, mint a 90-es évek elején David Lynch a Twin Peaks-szel.
Az Expedícióban a szerző rögvest a mélyvízbe, vagyis az X-térség közepébe dobta az olvasóit, no meg azt a négy szerencsétlen (és névtelen) nőt, akik közül három ebbe szépen bele is halt (szerkesztőségünk úgy tudja, hogy az olvasóknak nem esett hasonló bajuk, de ha tévednénk, kérjük a szegény lelket, hogy sürgősen helyezze magát kísértő üzemmódba, mert szívesen készítenénk vele interjút). A trilógia első kötete pörög, száguld, majd’ felrobban a feszültségtől. VanderMeer remekül adagolja az eseményeket, fokozza az őrületet, s viszi olvasóit egyre mélyebbre a misztikum vértől, elmebajtól és megválaszolatlan kérdésektől iszamós dzsungelébe, hogy aztán jól ott is hagyja őket. Nincs feloldás (miért is volna, hisz épp csak elkezdődött a sztori?!), információ se nagyon, s ami mégis, az csak összezavar. Van viszont – és a szerzőnek meg a kiadóinak ez a legfontosabb! – tűkön ülő várakozás: mikor jelenik meg már végre a folytatás?!
Hát… Megjelent. A címe Kontroll.
Ez egyben az új főszereplő (bece/gúny)neve is, akit a kötet elején épp kineveznek a Déli Végek-projekt igazgatójának. A pasi ex titkosügynök – és puha, mint a napon felejtett vaj. Plusz tétova, fóbiás, akaratgyenge, teszetosza, akit még mindig szuperügynök édesanyja irányít a távolból, telefonon keresztül. Lehet, hogy VanderMeer azt hiszi, ez a családi titkosügynökösdi nagy ötlet, de sajna, nem az – inkább totál gáz!
És akkor most én itt meg is állok
a főszereplő, sőt, a történet második részének elemzésében, mert…
Mert gyakorlatilag már el is mondtam, miről szól a Kontroll: nem másról, mint Kontroll 300 oldalas nyüglődéséről, lelki görcseiről, apja emlékével és titokzatos anyja jelenleg is reá boruló árnyával való küzdelméről… és slussz!
VanderMeer „hőse” nem szimplán esendő. Ő maga a friss tehéntrotty, amin épp átgördülni készül az X-térség traktorkereke.
A Déli Végek kutatóközpontjába érve rögtön ellentétbe kerül a volt igazgatónő (mint nagy nehezen kiderül, ez a személy nem más, mint az előző részben expedíciózó és ott elhalálozott – vagy mégsem? – pszichológusnő!) helyettesével, aki egyben a dirinő leszbi partnere is volt, és aki szívből, sőt, zsigerből gyűlöli Kontrollt, bár ép ésszel alig érthető, hogy miért. Mint írtam: „hősünk” karaktere puhány, tétova, képlékeny, bizonytalan. Ám ez persze cseppet sem volna baj: puhányokról is lehet zseniálisat írni. A baj ott kezdődik, hogy VanderMeer semmit sem tud kezdeni saját hősével, s így a trilógia második része bizony zagyva misztikummal nyakon öntött, unalmas lelkizésbe fullad. Miként azt egy netes hozzászóló írta az egyik könyves fórumon: „…Ha VanderMeer otthon úgy nyújtja a rétestésztát, mint ezt a történtet, akkor jó dolga van a feleségének. Kontrollnak sem a története, sem a karaktere nem volt elég erős számomra ahhoz, hogy elvigye a hátán a regényt. Bevallom, voltak részek, amelyeket kifejezetten untam, és sokszor éreztem azt, hogy ugorhatnánk már.” (Nita).
Egyetértek. Bár lehet, hogy csak velünk, túl finnyás magyar olvasókkal van baj, hisz VanderMeer könyvéről nemrégiben lelkes kritikát közölt a nemzetközi könyvpiac egyik legfontosabb amerikai magazinja, a Publishers Weekly, kiemelve a kivételes történetvezetést és szereplőket, de még a brit The Times is rendkívül elismerően nyilatkozik, holott náluk ritkán foglalkoznak SF regényekkel.
Hát, nem tudom…
Az tény, hogy VanderMeer immár tökéletesen összekuszált minket: lehet ebből még nagy „azannyát, ezt álmomban sem gondoltam volna!”, vagy épp óriás csalódottságot okozó lufidurranás. A Twin Peaks is ilyen volt: jó sok misztikus hablaty, melynek végén egyetlen nyamvadt, értékelhető választ sem kaptunk – tartok tőle, hogy a Déli Végek-trilógia is errefelé tart, valahogy mégis nagyon várom azt a fránya harmadik kötetet, mely még az idén megjelenik.
