Az oktatásról egy más szemszögből…
F.M. dícsérete és a párizsis kenyér. (1961-1965)
Nem tudom, ma mennyire komoly a közétkeztetésben résztvevő középiskolások tanulószobai foglalkozásra kötelezése, de a múlt század hatvanas éveiben nagy protekció kellett a délutáni iskolai tanulás alóli felmentéshez. Így, ebből következik, hogy nagy rajongója lettem a tanulószobai rendszernek. Meggyőztem magam arról, hogy ha szabad lenne a délutánom, akkor csak teljesen felesleges dolgokkal ütném el az időt, és még a leckefeladatok is csak másnap, az aktuális órák előtti időre készülnének el. A felügyelet melletti tanulás, a bezártság, a mozgáskorlátozás, a beszélgetés tiltása óriási segítséget jelentett, hogy a jövendő munkahelyekre való beilleszkedés később zökkenőmentes legyen. A kényszerű kötelezettség így vált könnyebben elfogadhatóvá.
A felügyelő tanárok ugyanúgy a rendtartás szerint töltötték velünk idejüket, tehát nem a tanulási idő meghosszabbításának tekintették a jelenlétet, és még az esetleges külön kéréseket is nehezményezve teljesítették, olvastak, vagy csendben szemlélték a rájuk bízottakat.
Természetesen, voltak kivételek. Matematika tanárunk – Feit Magda – a tanulószoba lehetőségeit saját tantárgya számára kiemelkedő következetességgel használta fel tudásunk gyarapítására.
A “mutassa!!!“ felszólító mondat már az első alkalommal beégett gondolkodásunkba, és ez ettől a középiskola végéig megmásíthatatlan automatizmusokat indított el. Ha már foglalkoztunk a “matekkal“, mire bejött az ellenőrzésre, akkor be kellett mutatni számsorainkat, irományunkat, ami függetlenül a terjedelemtől, számára átlátszó üvegtömböt jelentett és másodpercek alatt közölte, hogy mit kell újranézni, javítani, vagy hogy nyugodtan lássak neki újra az egésznek, mert ez így nem jó.
Hogy hogyan csinálta, nem tudjuk, de az egész kitörölhetetlenül előttem van, ahogy hüvelykujjait köpenye övében pihentetve néz rám nem sürgetően, de éreztetve, hogy vége, nem lehet félretenni a leckét, azonnal meg kell csinálni, ki kell javítani, mert rövidesen visszajön, újra megnézi és akkor már a rosszallását is mutatja, ami akár még a vacsoráig is elkísér.
A tanulószobai erődemonstráció a rendes órákon is érezhetően segítette haladásunkat. Magyarázni ritkán kellett, de az összes matematikai kérdéskör a táblánál felvetve az osztály minden tagjának részvételével oldódott meg, éles, személyre szóló közbekérdezéskkel, hogy lássa, nem csak fizikailag vagyunk a helyszínen.
Az osztály átlaga nem alakult közepesnél jobbra, de, azt hiszem, hatvan év távlatából is elmondható, a pedagógiai módszer hatásfoka a csúcsokat döngette. A buktatáshoz közel álló tanulók közül akadt, aki későbbi pályáján matematika-tankönyveket írt és tanított, és olyan is, aki megbukott, és az új osztályában jeles eredményt ért el, magam pedig minden kvízjáték matek feladatát villámgyorsan és helyesen oldom meg, ma is.
Iskolánk, a budapesti “Bánki” már a hatvanas években is alkalmazta a kemény felvételi követelményeket. A szerencsés bejutók közé kerültem és büszkén mondhattam, hogy 900 felvételizőből választották ki társaimat is.
Na, de miért is beszéltem ennyit a tanulószobáról, ami sokak számára büntetésként szerepelt. Hogy milyen különleges örömet szerzett a kötelezettség?
Hát még a párizsis kenyér!
Óvodás korom óta nagy kedvencem a “párizsi“. Talán el sem merem mondani, hogy amikor megkedveltem, 10 dekáért kellett fizetni 2 forint 70 fillért.
És a tanulószobán fél négykor megjelent az ügyeletes konyhás, és egy tálca párizsis kenyér volt a társa. Amikor szünet lett, azonnal robogtam a kenyeremhez. Néha-néha vaj is volt a párizsi alatt, de ez nekem nem számított, a lényeg a párizsi. Tudom, hogy ez nem igazi hús, meg minden, de az ízesítése nekem csoda. Azóta eltelt 60 év, de a párizsi ugyanúgy a kedvencem, tehát semmi sem változott, mondhatnám, csak az emlékeim sokasodtak.
Juhász Sándor, a kosaras golfos
Juhász Sándor korábbi írásai
