Életének 88. évében, hétfőn meghalt Vajda Mihály Széchenyi-díjas filozófus, akadémikus – közölte a Magyar Tudományos Akadémia kedden.
Vajda Mihály 1935-ben született Budapesten. 1958-ban szerzett diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetemen filozófia, majd 1960-ban német nyelv és irodalom szakon. 1961-től 1973-ig a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében dolgozott. Lukács György tanítványai legszűkebb köréhez tartozott – áll az akadémia életrajzában.
1973-ban politikai okok miatt eltávolították munkahelyéről. 1973-tól szabadúszóként Magyarországon dolgozott, majd Brémában, illetve New Yorkban volt vendégprofesszor. 1989-től 2000-ig a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanára.
Kutatási területe a fenomenológia, a 20. századi német filozófia és a totalitárius társadalmak elmélete volt. 1992-ben védte meg akadémiai doktori értekezését. 1994-ben az MTA közgyűlési képviselője, 2000-ben az MTA Filozófiai Bizottsága elnöke lett, majd 2001-ben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 2007-ben pedig rendes tagjává. 2005-ben az MTA Filozófiai Kutatóintézet igazgatójává nevezték ki. Az Intézetet 2009-ig vezette.
Eredményeit több rangos díjjal, így 1999-ben Széchenyi-díjjal ismerték el.
Főbb művei: „Zárójelbe tett” tudomány (1968), A mítosz és a ráció határán (1969), Fascism as a Mass Movement (1976), Sistemi sociali oltre Marx (1980), The State and Socialism (1981), Orosz szocializmus Közép-Európában (1989), Marx után szabadon, avagy miért nem vagyok már marxista? (1990), Változó evidenciák (1992), A történelem vége? Közép-Európa – 1989 (1992), A posztmodern Heidegger (1993), A fasizmusról (1995), Mit lehet remélni? (1995), Nem az örökkévalóságnak (1996), Tükörben (2001), Ilisszosz-parti beszélgetések (2001), Mesék Napnyugatról (2003), Sisakrostély-hatás (2007).
Vajda Mihály korábban Putyin miatt adta vissza professzori címét:
