Éri Péterről szeretnék megemlékezni. Először talán a „Még kér a nép” című Jancsó Miklós film forgatásán tűnt fel nekem különleges arcéle, villanó mosolya, elegáns tánclépte. Fiatalabb vagyok nála néhány évvel, és ez akkor, amikor tizenhat éves voltam, sokat számított. Nem is tudtam annak idején, hogyan szólítsak meg bárkit, aki iránt rokonszenvet éreztem. Nem tudhatom, ő hogy volt ezzel, de akárhogy is, azt hiszem, hogy a rokonszenv, talán fiatalságunk miatt is kölcsönös volt. Olykor-olykor találkoztunk azóta itt-ott, mindig futólag és mindig egy-egy mosollyal nyugtázva egyre több évet gyűjtő ismeretségünket. Láttam persze szereplései alkalmával, de az nem számított személyes történetünkben. Utoljára… De az utoljára volt-e vajon? Vagy még azután is összefutottunk volna a Jurányiban? Valami rémlik, de olyan homályosan, mint az említett első találkozásunk óta eltelt életidő, ami hol kavarog, hol eltűnik, hol előbukkan. Ha nem is utoljára volt hát az a találkozás, de az volt a legemlékezetesebb a közelmúltból. És akkor tanultam is tőle valamit.
Az úgy volt, hogy egy német dokumentumfilmes megkeresett, amikor a berlini Collegium Hungaricum igazgatója voltam azzal a kéréssel, hogy segítsek propagálni valamennyire a filmjüket, amelyet Bartókról készítettek és amelyben a varázslatos Zerkula János gimesi hegedűművész is szerepelt tanítványaival. Érdekelt a dolog. Gondoltam, levetítjük a filmet, meghívjuk Zerkulát, tanítványait, meg még valamiket kitalálunk. A műsor szervezése közben beleakadtam a Keller vonósnégyes és a Muzsikás közös produkciójába, aminek során Bartókra és a népzenére reflektálnak közösen. Úgy képzeltem, valahogy összekavarjuk ezt Zerkulával és a filmmel és kijön belőle valami érdekes. Nem emlékszem a részletekre, csak arra, hogy mire sikerült összeszerveznem minden szálat, az öreg Zerkula meghalt. De nem adtam fel, meghívtuk a tanítványait, és a filmet úgy használtuk, hogy az öreg a vásznon játszott a hegedűjén és az öt tanítvány – tizenöt év körüli fiúk lányok gyimesi népviseletben – kísérték a saját hegedűjükön elhunyt mesterük játékát. Elég megrendítő volt.
Ez egyébként a műsor második részében zajlott. Az első részben a Keller kvartett és a Muzsikás játszott, közöttük a változatlanul lenyűgöző arcélű és végtelen kedvességű Éri Péter, akivel igen megörültünk egymásnak.
Mániám a dolgok keverése-kavarása. Ezért megkértem Pétert, ha már a Kellerékkel együtt játszanak, ha van kedvük, szálljanak be a második részben valamikor a Zerkula tanítványok játékába is. Meglátjuk, mondta. Lement a Zerkula műsor, a fiúk lányok úgy húzták, mintha valami gyönyörű szövetet adnának át egymásnak. Vártam, hogy talán Péterék a vége felé beszállnak, de nem. Csak ültek és néztek.
Az este végeztével a CHB éttermében üldögéltünk és iszogattunk Péterrel (én nem tudtam, hogy Pityu a beceneve). És ahogy ott üldögéltünk és iszogattunk, egyszer csak megkérdeztem tőle, hogy vajon miért nem szálltak be a Zerkula tanítványok játékába. Nem válaszolt egyből, úgyhogy mintha nógattam is volna, hogy mondja már, miért nem mentek fel a színpadra játszani velük. Ekkor Éri Péter hörpölt egyet a poharából rám nézett, és magyarázatként csak ennyit mondott: „Te, ezek ezt már több száz éve csinálják!”…
Meghökkentem. Aztán, amikor megértettem, hogy mit jelent a megjegyzése, még inkább meghökkentem. Ilyen rövid idő alatt még senki sem világosított fel valaminek a lényege felől. Valójában Éri Pétertől tudtam meg ott és akkor, hogy mi is az a népzene. És mi az, amire úgy szoktak hivatkozni, hogy művészi alázat. Nem tudom már megköszönni neki. Hát elmondtam most, hogy szeretettel megemlékezzek róla.
Az írás Can Togay FB-oldalán jelent meg és az engedélyével közöljük.
