Volt egyszer egy olasz lány, aki gyönyörűen énekelt, mindennél jobban szerette a jazzt, és legnagyobb vágya volt, hogy a műfaj legjobbjaitól tanulhasson – így hát meg sem állt az Egyesült Államokig. Roberta Gambarini 1998-as kivándorlása óta hihetetlen karriert épített, a világ legjobbjai között tartják számon, de mindeközben nem feledte el a hazáját sem. Az Európai Hidak fesztiválprogram részeként Olaszország képviseletében énekel majd Budapesten; ennek kapcsán mesélt nekem arról, milyen volt az élet két jazzrajongó szülővel, miben más az olasz és az amerikai jazzélet, kik segítették mentorként a pályáját, és vajon mit hoz a jövő a jazz-zenészek számára.
Máskor is játszott már a Budapest Jazz Orchestrával?
Nem, ez lesz az első alkalom, de sok felvételüket hallgattam már, amelyeken együttműködnek énekesekkel. Mind fantasztikusak, így én is nagyon várom velük a közös munkát. Egyébként folyamatosan dolgozom együtt zenekarokkal a világ minden tájáról, Lettországtól Németországig, Amerikától Afrikáig. Itt volt már az ideje egy magyarnak is!
Az ilyen együttműködések során hogy alakul ki a műsor?
Általában abból a könyvből választok, amelyben fel van sorolva minden számomra hangszerelt dal. Hatalmas szerencsémre már a karrierem kezdetén olyan csodálatos zeneszerzőkkel és hangszerelőkkel dolgozhattam együtt, mint Slide Hampton vagy Jimmy Heath, illetve a mentoromtól, Benny Cartertől is “megörököltem” néhány neki hangszerelt dalt. Bizony, sok nagyszerű zene készült számomra az idők során. Ez a koncert viszont eltér majd a megszokottól, mert az Európai Hidak fesztivál részeként Olaszországot képviselem, így a programnak nagyjából a fele ehhez a különleges alkalomhoz kapcsolódik.
Budapesten olyan dalokat is fogok énekelni, amelyek ugyan szerepelnek a repertoáromban, de jazz-nagyzenekarral még soha nem adtam őket elő, például egy medley Ennio Morricone Cinema Paradisójából, és még sok más olasz témájú, sőt, olasz nyelvű zene. Ez is különleges, hiszen általában angolul énekelek, egy-egy kivételtől eltekintve – ilyen például az Estate nevű jazz-klasszikus. Az Európai Hidak alkalmából viszont most sok-sok ilyen lesz, köztük néhány jól ismert dallam is. Egy csodálatos olasz hangszerelő, Duccio Bertini jóvoltából kifejezetten erre a koncertre készülő dalok is felcsendülnek majd.
Az olasz tematika által kicsit visszatér a gyökereihez. Hogyan indult a karrierje Olaszországban? Mindig is zenész akart lenni?
Igen, tulajdonképpen belenőttem ebbe a szakmába, nem is nekem kellett választanom. A szüleim nagy jazzrajongók voltak, egy jazzkoncerten ismerték meg egymást. Az ő fiatalkorukban nagy klubélet volt az országban, rengeteg jazz-zenészt személyesen is ismertek, akiket így később én is megismertem, és barátaim, példaképeim lettek. Gianni Basso, Renato Sellani, Franco Cerri… Igen, a háború utáni Olaszországban virágzó kultúrája volt a jazznek. Édesapám tenorszaxofonon játszott, és szívesen lett volna profi zenész, de sajnos Olaszországban elég nehéz bekerülni a szakmába. Nincsenek olyan jazz-zeneiskolák, jazz-ösztöndíjak, mint az USA-ban. Így hát apám feladta ezt az álmot, de engem mindig is bátorított, hogy építsem a saját karrieremet. Gyakorlatilag születésem óta hallottam ezeket a zenéket. Még ma is leginkább az édesapámnak játszom, pedig sajnos már nincs köztünk, napra pontosan öt éve hunyt el (az interjú június 20-án készült – a szerk.).
Gondolom, Ön az imént említett jobb lehetőségek miatt vándorolt ki az USA-ba…
Az első koncertemet tizenhét évesen még Olaszországban adtam, ami kedves emlék. De azt hiszem, számomra megkerülhetetlen lépés volt, hogy elhagyjam a hazámat, és abban az országban éljek, amely a jazz, eme jellegzetesen afroamerikai zene legtisztább forrása. Mások Olaszországba jönnek, hogy autentikus közegben tanulják meg az olasz opera fortélyait – nekem meg ugyanez az autentikus közeg az Egyesült Államok volt. Nagy vágyam volt megismerni a jazz nagymestereit, hogy kapcsolatokat építsek és hogy a lehető legjobban megismerjem a kultúrájukat, a titkaikat. Amikor Olaszországban koncerteztek, a legtöbb, amit remélhettem, hogy pár szót váltunk a koncert után az öltözőjüknél, aztán már siettek is a következő állomásra. Az USA-ban viszont tényleg megismerkedhettem velük. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a nagy James Moodyval meg a barátaival bandázom én is… Hihetetlen élmény volt!
Nem győzöm hangsúlyozni, mekkora szerencse ért, hogy ennyien segítettek. Valószínűleg az amerikai zenészeknek imponált, hogy milyen sok nehézségen keresztül küzdöttem át magam: elhagytam a hazámat, megérkeztem egy helyre, ahol eleinte senki nem ismert, ösztöndíjam nem volt, még a nyelvet is törtem. De James Moody, Benny Carter és más zenészek a szárnyaik alá vettek, családtagként kezeltek, és ezáltal teljesen átalakult a zenéhez való viszonyom is. Áldás, hogy ilyen sokakat ismerhettem ebből a nagy generációból, mert a nagy részük már nem él. Zenészként és emberileg is nagyszerűek voltak, és ahogy az élet megy tovább, immár nekünk kell továbbadnunk az üzenetet, amellyel ők érkeztek a világra.
Ha már erre kanyarodtunk: milyennek látja a jazz jövőjét?
Jó kérdés. Azt hiszem, a jazz csak olyan közegben fejlődhet, ahol létezik valamiféle ellenállás. Ez irányulhat külső, de belső nehézségek ellen is. Emellett hitem szerint egy jazz-zenész akkor teljesedhet ki igazán, ha spirituálisan is fejlődik. E téren Dizzy Gillespie gondolatai inspirálnak leginkább, akivel sajnos soha nem találkoztam, de az egyik nagy példaképem, és a bahá’í vallás követője. Neki az volt a filozófiája, hogy a zene, de főleg a jazz, afféle univerzális erő, és minden nyelv közül a legalkalmasabb arra, hogy egységet kovácsoljon az emberek között, akárhol éljenek is, akármilyen etnikum tagjaként, akármilyen anyanyelvvel.
És ez tényleg mennyire igaz! Jazzt olyan emberekkel is játszhatunk együtt, akikkel nem beszéljük egymás nyelvét. A jazz képes lehet arra, hogy békét hozzon az emberiségnek. Nagyon nehéz küldetés ez egy ennyire megosztott világban, mint amelyben manapság élünk, de hiszek abban, hogy ha életben tartjuk ezt az üzenetet, akkor a jazz fantasztikus dolgokra lehet képes. Úgyhogy bár a jövőt nem jósolhatom meg, de már most látok jó pár fiatal tehetséget, akik kapcsán minden azon múlik, hogyan fogadja majd őket a világ.
Esetleg Ön lehet a következő mentoruk…? 🙂
Nem igazán gondolok így magamra. Próbálom átadni a fentebb leírt spirituális üzenetet, ami elég nehéz, mert sokan nem állnak készen rá vagy nem akarják hallani. De nem állítom, hogy ez az enyém, én is csak kaptam, most pedig továbbadom. Hosszú út áll mögöttem e téren, de én csak a hírvivő vagyok.
Azért mindeközben az egyik legjobb kortárs jazzénekesnek is nevezik…
Ahogy mondtam, óriási szerencse, hogy valóra válhatott az álmom. Merthogy elsősorban arról álmodtam, hogy énekelhessem ezeket a dalokat, majd pedig, hogy csodálatos zenészek oldalán lehessek a jazz nagy családjának tagja. Ők megláttak bennem valamit, és segítettek kibontakozni – ez pedig tényleg döbbenetes és fantasztikus élmény volt.
Milyen koncertek várnak még Önre, mielőtt szeptemberben Budapestre érkezik?
Végre megint turnézhatok, ami hatalmas megkönnyebbülés a járványhelyzet nehézségei után. Nemsokára Szingapúrban énekelek majd Jeremy Montereiro, egy nagyszerű zongorista-hangszerelő oldalán, azután pedig lemezeket készítek, amelyek 2024-ben és 2025-ben jönnek majd ki. Némelyik közös munka még a járvány előtt kezdődött, csak sokáig félre kellett tennünk. Például van egy jazz-tangó fúziós projektem Pablo Ziegler zongoristával és zeneszerzővel, aki igazi nagymester, a legendás Astor Piazzolla kvintettben játszott évtizedekig: ez a lemez igazán érdekes keveréke lesz két kultúrának. Egy másik albumon pedig Cyrus Chestnut, napjaink egy másik kiemelkedő zongoristája lesz a partnerem, egy harmadikon egy toszkán szimfonikus zenekarral dolgozom együtt… Hatalmas boldogság, hogy a járvány szörnyűségei után végre újra az alkotásra koncentrálhatok.
