…eldőlünk a Danilo Kiš által megénekelt fövenyen a nyugágyakban, alkonyodik, a pincér hozza a citromos sört, és nézzük Bácskából a túloldalt, a szerémségi Fruška Gorát, az első hegyet az Alföldtől délre. Régen az még monarchia volt, azaz Közép-Európa.
…létrejött a legújabb Jugoszlávia, ahol nemzetiségétől, vallásától, fociszurkolói identitásától és a Conchita Wurstról alkotott véleményétől függetlenül mindenki segít a másikon.
A Nemzetközi PEN Club a világ egyik, ha nem a legrégebbi és legismertebb nemzetközi írószervezete, hajdanában Magyarországon nem más volt az elnöke, mint Kosztolányi Dezső. 1990-93-ban pedig maga Konrád György volt az egész világszervezet vezetője. Minden okunk megvan hát rá azt vélelmezni, hogy ha az írók, értelmiségiek összegyűlnek egy PEN-rendezvényen, ott nagyon komoly dolgokról fognak értekezni. Lelki szemeinkkel is látjuk, hogy e gondterhelt, felelős emberek szinte meggörnyednek, ahogyan a világ, a nemzet, a haza, a művészet meg a többi életszféra összes problémája a vállukat nyomja, víziókat osztanak meg egymással, forgatókönyveket vázolnak fel arról, merre tart a világ, közelg-e a vége, vagy itt van már a Kánaán. És hogy persze hol az ő szerepük, és a társadalomnak nem kéne-e jobban eltartaniuk őket, ha már magukra vállalták e nemes, ám annál nehezebb feladatot az Úristentől. Aztán telenyilatkozzák a sajtót, majd elvonulnak a vendéglátó város legdrágább éttermébe, és gourmand-ként ínyencségeket rendelnek, és visszavitetik a pincérrel a bort, mert ez a kifinomult ízlés velejárója. Ám ekkor már kötetlenül adomáznak, jöhetnek a gyorsító ampullák és butéliák, egyre vidámabbakká válnak, akad, aki az asztal alatt köt ki, más meg valakinek az ágyában. Így megy ez, mondaná Vonnegut.
Tudjuk, az effajta rendezvények
egyszerre bemutatkozások, kiváló alkalmak a kapcsolatépítésre és újabb munkák lebeszélésére (hisz minden második író szerkeszt, projektumozik), és nem mindegyik fullad bacchanáliába. Újvidéken a múlt héten két napig tíz nyugat-balkáni író gyűlt össze – ez a földrajzi meghatározás már azért is fontos, mert a rendezvény címe: Európa – állandó és változó határok is arra utalt, valahol vagyunk, csak egymástól így vagy úgy elzárva. Voltak itt belgrádi szerbek (Gojko Božović könyvkiadó és a ma legolvasottabb szerb író, Aleksandar Gatalica), olaszországi szlovén (Marko Sosič), „sima” szlovén (Drago Jančar), ifjú világpolgár horvát sztárfilozófus (Srećko Horvat), aztán helyiek (Végel László, Slobodan Tišma és Pavle Sekeruš). Meg én a vajdasági Kishegyesről, a budapesti író szerepében. Ha észrevették: csupa férfi. Igen, ez a macsó Balkán. Még jó, hogy az egyik főszervező a szerb PEN elnöke, Vida Ognjenović belgrádi írónő is jelen volt, irányítva az identitásukkal folyamatosan küszködő értelmiségieket. (A rend kedvéért említsük meg a társszervezőket is, a Vajdasági Kulturális Intézetet – bizony, ilyen is van -, és az Újvidéki Egyetemet.)
Korhű kép: Drago Jančar felolvas, ketten mobiloznak, az elnökasszony ásványvízes üveg takarásában
Ám a rendezvénynek az is pikantériája volt, hogy
az utolsó pillanatig nem dőlt el, megtartható-e. Mert az árvízi áldozatok miatt háromnapos állami gyász vette kezdetét Szerbiában, lekapcsoltak minden tévécsatornát, amely szórakoztat (kivéve a horgászatot, az ezek szerint nyugtat), a rádiókban, kávézókban csak komolyzene szólhatott, elmaradtak a színházi előadások, a focimeccsek, a kulturális rendezvények (ezek szerint a művészet eo ipso szórakoztat, nem rendít meg; jó tudni). De minek számít az, ha tíz értelmiségi okoskodik? Az szórakoztató lehet? Vagy ha unalmas és komoly, akkor az mintegy gyász-kompatibilis? Nos, végül meg lett tartva a rendezvény, szinte közönség nélkül, mert reklámozva sem lett inkább, és a szervezők tarsolyában volt a titkos terv: ha megjelennek a város ún. kommunális rendőrei (akik a kávézókban büntetgették a nem adekvát mód’ gyászolókat), úgy magunkra zárjuk az ajtót, és amolyan illegális, disszidens, szamizdatos konferenciát tartunk. Vagy átmegyünk a vendéglőbe, és ott beszélgetünk – mert beszélgetni (még) szabad, és arra nincs elég ereje a hatalomnak, hogy minden csevegést ellenőrizzen.
A második legfiatalabb részvevőként
én még nem unhattam rá az effajta konferenciaturizmusra, bár megvallom, a jelzett témák kissé túltárgyaltaknak tűntek (mit jelent Európa, van-e Közép-Európa, hol van a Balkán, miféle látható és láthatatlan határok húzódnak meg közöttünk – hisz amúgy is folyton e problematikába ütközünk, főleg, a magyar-szerb határon). De a szerencsétlenségben is van mindig valami szerencse: épp e napokban küzdött meg Szerbia, valamint Horvátország és Bosznia a hatalmas árvizekkel, hát óhatatlanul arra terelődött a szó, hogy e napokban virtuálisan újraegyesült a tér, eltűntek az etnikai határok (helyenként szó szerint elmosta a Száva), és létrejött a legújabb Jugoszlávia, ahol nemzetiségétől, vallásától, fociszurkolói identitásától és a Conchita Wurstról alkotott véleményétől függetlenül mindenki segít a másikon. Még mondják, hogy az írókat nem érdekli a valóság! – másról sem tudtunk beszélni, mint arról, mi történik éppen.
Értelmiségi az, aki értelmiségiek közt ül
Az írókat a plebsz részben joggal tartja elszállt elméknek
(már ha van még képzetük arról, hogy akadnak emberek, akik nem csak sms-t és Face-bejegyzést írnak), s egy szöget sem tudnak a falba verni (pedig Tóth Krisztina például ólomüveggel foglalkozik, na tessék). Vagy ha jól is írnak, hót unalmasak. Aki viszont humoros, bohóckodik, sőt, a nadrágját is letolja vagy a melleit mutogatja és celebbé vált, az meg épp írni nem tud. Van ebben valami igazság, különösen, ha az írók egymást közt vannak, de ahogyan Esterházy Péter garancia arra egy rendezvényen, hogy nem fogunk elaludni, a mediterrán hangulatú Újvidéken is akadt most pár olyan részvevő, aki kavicsot dobott a még ki sem alakuló állóvízbe (amúgy is, árvíz volt). A felolvasás persze más, amint valaki belekezd, a közönség soraiban rögtön kiszúrjuk a rutinos nézőt, aki elszundít.
Hogy egy példát mondjak,
Srećko Horvat egyenesen viccel indított: A halász kifogja az aranyhalat, jöhet a három kívánság: vagyon, egészség, hercegnő. Másnap pompás palotában ébred, erőtől duzzadva, s ekkor belép a hercegnő: Ébredj, Ferenc Ferdinánd, indulunk Szarajevóba!
És aztán mindenki e viccre reflektált,
A Szabadság híd pár éve…
illetve a horvát Horvat értelmezésére. Ugyan viccet magyarázni a legnagyobb baromság a világon, de ez a darab kiválóan szemlélteti azt, hogy ha vágyaink beteljesülnek, olykor nagyon ráfázhatunk. Azaz utópiák mindig léteznek, de Isten mentsen meg bennünket, hogy azok valóra is váljanak, legalábbis teljességgel. Kézenfekvő a kommunista eszmét említeni, ami a fél világot bűvöletbe ejtette, aztán mi lett belőle? – még a K betű sem. Ahogy Végel László mondta, az oly elképzelt vajdasági multikulturalizmusból is már csak az M van meg (talán a money-ra utalt, azaz az etnobizniszre). Vagy itt van Jugoszlávia esete, s ne feledjük, a szarajevói merényletet elkövető Gavrilo Princip, illetve a szervező Ifjú Bosznia mozgalom nem szerb nacionalista volt (mint azt elterjesztették és hiszik ma is róla), hanem minden délszláv államát akarták létrehozni a monarchiával szemben, azaz Jugoszláviát. Ami véres háborúban jött létre, hogy egy még borzalmasabban essen szét hetven év után. Jó-e hát, ha álmodozunk, bízunk a szebb-jobb jövőben? Biztos, hogy az Európai Unió – ahová a horvátok most léptek be, a szerbek ezerrel igyekeznek, a montenegróiak, de főleg a boszniaiak meg a macedónok meg még csak álmodnak – megváltást hoz majd e kis balkáni államoknak, az ott élőknek? És mi ilyenkor az írók dolga – a figyelmeztetés, a kételkedés? Vagy csak emlékezzünk Jugoszlávia példájára?
Hisz most oly nagy a remény.
Az örökkön nyavalygó írókat, értelmiségieket leszámítva mindenki, főleg a politikus-fajta, a bajszát stuccolja, kifényesítteti csizmáját, új tollakat tettet kalpagjára, csillog a kardja és a kitüntetések a mellén. Aztán felszáll a vonatra, és meg sem áll Szarajevóig.
Ahogyan a konferencia úgynevezett munkarésze és az estebéd után kimentünk a Duna homokos strandjára. Jobbról a látvány: az 1999-es NATO-bombázás során szétlőtt, ám már újjáépített híd (amely Újvidékről valójában sehová sem vezet, pontosabban csak kis szerémségi falvakba, szóval máshová kellett volna emelni). Balról a naplemente, szemben a péterváradi vár, hol még Tito is raboskodott, és a szintén 15 éve szétlőtt újvidéki televízió épületének romhalmaza, ahol akkor is szerb, magyar, román, szlovák és ruszin, ma pedig még roma nyelven is készülnek a műsorok.
Mi meg eldőlünk
a Danilo Kiš által megénekelt fövenyen a nyugágyakban. Innen lőtték 1942-ben a befagyott Dunába, melybe lékeket robbantottak, a magyar csendőrök és katonák a helyi szerbeket, magyar és nem magyar zsidókat, kommunistákat, akárkit, ha gyanús volt.
Alkonyodik, a pincér hozza a citromos sört,
és nézzük Bácskából a túloldalt, a szerémségi Fruška Gorát, az első hegyet délre az Alföldtől. Régen az még monarchia volt, azaz Közép-Európa.
De hogy mi lesz, azt természetesen egy következő konferencián fogjuk megtárgyalni.
Fövenyóra
