A Mesterrel rákosszentmihályi házának kertjében beszélgettünk – 2003 májusában –, miközben “famulusa”, Hegyi Zsolt a kerti tóból próbálta “kinyerni” az aranyhalakat a délutáni fotózáshoz. (A halakat később a macskák elől kellett menekíteni, akik az esztétikumnál előbbre valónak tartják a gasztronómiát.)
Mi az, ami mostanában foglalkoztatja?
Az életkor előrehaladtával, a fizikai erő csökkenésével, az ember egyre többet meditál, meglát olyan dolgokat is, ami mellett fiatalon elrohant. Az elmúlás szépsége foglalkoztat, pusztulás gyönyörűsége. A természetben magától értetődően megvalósul az elmúlás-újjászületés harmonikus összekapcsolódása. Ezt próbálom megragadni képeimen.
Képeinek többsége fekete-fehér…
A színekkel nagyon csínján kell bánni, könnyen elterelhetik az ember figyelmét a lényegről, a fekete-fehér képek sokkal markánsabb kifejezés lehetőségét rejtik, s kevésbé teszik lehetővé a “mellébeszélést”, vagy a hibák elpalástolását.
Képein gyakran szerepel a mezítelen emberi test. Ennek kapcsán sokszor ütközik ellenállásba?
Akik az aktfotókon elsőként az erotikumot veszik észre, azok részleges fogalmi zavarral küzdenek, mert nem látják meg, hogy egy virágcsendélet éppen annyi szexualitást hordozhat, mint az emberi test. A fényképezés nagy lehetőségei közé tartozik, hogy nem feltétlenül szükséges a naturalizmus: a valóság esztétizálva absztrahálható. Nem azt fényképezem, amit látok, hanem amit láttatni akarok, ami a fejemből jön kifelé; ezért gyakran évekig kell várnom arra, hogy elkészíthessek egy képet. A” Legyen meg a te akaratod” című, híressé vált sorozat elkészítésére öt évig kellett várnom, amíg találtam egy olyan fiatal párt, akik a kamera előtt képesek voltak valóban szeretkezni. Nem úgy csinálni, mintha…, hanem valóban, élesben megvalósítani a páros önzésnek ezt a csodáját, ami a fogantatás által teljesedhet önfeladássá. Óriási kihívás volt ezeket a képeket úgy megcsinálni, hogy az valóban gyönyörű legyen. Hasonlóan hosszú várakozás és előkészület előzte meg, sok más mellett, a Káin és Ábel című képemet, vagy az Ádám és Évát is.
Ön verseket is ír, ezek milyen kapcsolatban vannak a képekkel?
Ez versenként változik, van amelyik szorosan egy-egy képhez tartozik, de a többség azokról a dolgokról szól, amiket vizuálisan nem sikerült megragadni.
Mintha külföldön ismertebb lenne, mint itthon…
Néha azt szeretném, hogy halálom előtt hibernáljanak, és csak akkor ébresszenek fel, ha felismerték már Magyarországon is a fotó fontosságát. Nyugaton tisztában vannak vele, hogy a fénykép jelentősége mekkora is valójában, s ennek megfelelő a szerepe is. Én nem vagyok egy könnyű ember, amerre elindultam, arra haladok, mint egy úthenger. Sokan rossz néven veszik, hogy nem hagyom, hogy letérítsenek-leterítsenek. Én már öreg vagyok ahhoz, hogy kompromisszumokra fecséreljem az időmet. Az emberek jelentős része a hiúság és a becsvágy közé szorulva könyökkel-nyelvvel igyekszik “előre”, de ez nem lehet az Ember útja. Nem lehet, vagy ha lehet, nem érdemes, úgy élni, hogy az ember mindig arra hajlik, amerre a szél dönti. Kegyelemben csak az részesülhet, aki képes arra, hogy önmagát vállalja… ha kell, mindenkivel szemben.
