Sean Penn elszántan húzza gurulós bőröndjét. Sean Penn feszülten figyel. Sean Penn aggódva, lenyűgözve, meghatottan, intenzíven koncentrál beszélgetőpartnereire. Sean Penn nagy igazságokat mond ki. Például: ez az invázió „szégyenletes ostobaság”.
A Berlinalén csütörtökön bemutatott dokumentumfilm, a fesztivál premierjén álló ovációval ünnepelt Superpower állítólag Volodimir Zelenszkijről szól, de igazi főszereplője Sean Penn. Azaz egyszerűen Sean, ahogyan régi és új barátai szólítják a filmben. Aki láthatóan magánkívül van a gyönyörűségtől, hogy végre igazi háborús helyzetben feszítgetheti a bicepszét. Aki szerényen mindig elmondja a kamerának a hazájukat védő ukrán katonákról, politikusokról, tudósokról, hogy „hősök”, de nekünk, nézőknek igazából mégiscsak azt kell éreznünk, hogy ő, Sean a hős. Hiszen a kialvatlansággal dacolva, az óvó tanácsok ellenére elmegy egészen a frontvonalig. Bölcs nyugalommal bólogat, amikor az Ukrajnáért aggódó ukránok hol kétségbeesve, hol elszántan mesélnek neki, majd könnyek között mond köszönetet azért, amit tesznek. „Thank you, thank you for doing this” – ismételgeti elcsukló hangon.
Sean egy csoport fiatal ukrán vadászpilótát még a Top Gun vetítésére is elhív, majd különleges meglepetésként egy kis FaceTime-ozást is elintéz Miles Tellerrel, a film egyik főszereplőjével. Mindezt (majdnem) minden önreflexió nélkül. A filmben egyetlen pillanat van csak, amelyben Sean Penn önironikusan nyilvánul meg. A front közelében vadászkést vesz magához, majd őszintén, természetesen belenevet a kamerába:
„Most, hogy végre felfegyverkeztem, Ukrajna már biztonságban van”.
Ebben a percben például nagyon szimpatikus. És tagadhatatlan, hogy forgatócsoportjával együtt nagyon bátor – ezt nem lehet tőlük elvitatni, mint ahogy azt sem, hogy helyén van a szívük.
Sean Penn már a háború előtt felfigyelt Volodimir Zelenszkijre, a kollégából lett politikusra, és elhatározta, hogy filmet készít róla. Amikor 2021 elején megkezdődött a forgatás, az orosz invázió fenyegetése még nagyon távolinak tűnt. A dokumentumfilm elején meg is ismerjük Zelenszkijt, a sima arcú, mindig vidám színészt és komikust, aki híres sorozatában egy valószínűtlen körülmények között megválasztott elnököt alakított. Röviden szó esik a Trump-botrányról és a közelmúlt ukrajnai eseményeiről – a Majdan téri tüntetésekről és a Krím annektálásáról – is. De ahogy halad a forgatás, egyre inkább szóba kerül az orosz invázió lehetősége, bár pár héttel az első támadás előtt a filmben megszólaltatott szakértők még csak 10%-osra saccolják az esélyét. Aztán hirtelen elérkezik február 24-e, robbanások rázzák meg Kijivet, és Pennék forgatócsoportja hirtelen háborús helyzetben találja magát. Alanyukhoz, Zelenszkijhez hasonlóan bátran reagálnak. Nem menekülnek el, hanem maradnak, és forgatnak. Szétlőtt otthonokat tekintenek meg, politológusokkal, aktivistákkal, odaveszett katonák özvegyeivel, sőt magával a meggyötört arcú, gondterhelt, mégis optimista elnökkel is beszélgetnek, később pedig a lengyel határhoz és Kelet-Ukrajnába is elmennek.
Sean Penn és alkotótársai alaposan körbejárták a témát. Rengeteg helyszínre ellátogattak, számtalan archív felvételt használtak fel a filmhez, és több tucat érdekes mondanivalójú amerikai és ukrán szakembert szólaltattak meg. De sajnos őket nem hallgathatjuk eleget. Helyettük Penn mesél újra és újra hosszasan, szenvedélyesen és őszintén az élményeiről egy elismerésre méltó könyvespolc (rajta fő helyen a Végtelen tréfa!) előtt.
Hiába a közel kétórás játékidő, a Superpower nem hatol túl mélyre. Gyakorlatilag semmi újat nem tudunk meg sem Zelenszkijről, sem arról, hogy milyenek a mindennapok egy honvédő háborúban álló országban. Illetve egyvalamit igen: az ukránok, élükön Zelenszkijjel, láthatóan nagyon türelmes és udvarias emberek. Az állandóan hálálkodó, minden kilométerkőnél felbukkanó, narcisztikus – bár nyilvánvalóan jóindulatú – Sean Penn-nel szemben legalábbis mindenképp.
