Polgár Judit nemzetközi sakknagymester és Gulyás Gábor kurátor performanszán fehér mezőkön fehér bábukkal játszottak egy sakkpartit a Magyar Nemzeti Múzeum A háborúnak vége! Ha akarod – Tribute to Yoko Ono című kamarakiállításán 2023. február 5-én. A parti után megkerestük Gulyás Gábort, hogy meséljen a performanszélményről.
– Ha egy ilyen egzotikus sakkpartiba belevág az ember, ráadásul Polgár Judittal, akkor azért kell némi rákészülés, akár gyakorlatban, akár meditatív módon, még akkor is, ha mindez inkább a csata feloldása. Hogyan készültél?
– Nem készültem. Természetesen a Játssz bizalommal! című fehérsakk-készletekről korábban sokat gondolkodtam. Összesen huszonegy különböző verzióban készítette el Yoko Ono ezt a munkát – közülük most kettő látható Budapesten –, megnéztem mindegyiket, mert kíváncsi voltam, hogy az eltérések hogyan értelmezhetőek. Izgalmas szellemi kaland ezekről gondolkodni, de ami itt fontosabb, a művek intenciója, amit leegyszerűsítve úgy tudok összefoglalni, hogy ezekkel játszva nem lehet győzelmet elérni és olyan döntetlent sem, amit pattnak szokás nevezni. Itt csak egyféle végeredmény lehet: kölcsönös megegyezéses döntetlen. Mivel a sakk a háború szimbólumaként is értelmezhető, ez az eredmény egyfajta békeüzenetként is érthető. Régen sakkoztam, néhány évig voltam versenyszerű sakkozó, de ma már szórakozásból sem szoktam játszani, mert nincsenek olyan partnereim, akikkel ez számomra szórakoztató lenne. Ismerve Polgár Judit kivételesen sikeres pályáját, tudom, hogy nem vagyok képes „feljönni” arra a szintre, ahol az ő sakktudása van, ezért nem is terveztem ilyesmit, de kifejezetten élveztem, hogy egy igazán jó játékos a partnerem. Ugyanakkor számomra a leginkább megható az volt, hogy egy műalkotáshoz nem esztétikai perspektívában viszonyultam. Tudom, hogy korábban mások (köztük Yoko Ono is) sakkozott ezzel a készlettel, de így is nehéz volt arra a harminc-negyven percre elvonatkoztatnom a műalkotás jellegétől.
– Voltak valós lépések? Hogyan élted meg belülről? Gondolok itt arra, hogy valóban feloldódik ebben a helyzetben a küzdelem?
– Minden lépés valós volt. Polgár Judit kezdte a játékot a „spanyol megnyitás” néven ismert változattal, ami olyan népszerű, hogy négy-öt válaszlépést még rutinból, pontosabban emlékezetből tudtam megtenni, aztán eljutottam oda, hogy némi bizonytalansággal eltértem a sémától, amit Polgár Judit megdicsért, mondván, hogy olyat léptem, amit Kaszparov talált ki, de nem volt arra idő, hogy a fejembe szálljon a dicsőség, mert viszonylag hamar elvesztettem a fonalat, s nem maradt más választásom, mint felajánlani a döntetlent. Az a megtiszteltetés, hogy a kitűnő sakkozó ezt elfogadta, nem az én teljesítményemnek, hanem a műalkotás intenciójának szólt.
– “Ma háború van, holnap béke. Mikor lesz már ennek vége?” Szerinted valóban képes hatásos demonstrációra a művészet a háborúk ellen, vagy egyszerűen tenni kell a dolgunkat a példa erejében bízva?
– A nyugati közvélemény döntő többsége az elmúlt kétezer évben háborúpárti volt és most is az. A modernitásban megjelent a pacifizmus, mely elutasítja a háborút, mert úgy véli, hogy nincsenek olyan erkölcsi okok, amelyek igazolhatják az emberölést. Egy pacifista számára a cél nem szentesíti az eszközt. Kitűnő embereket tudok felsorolni, akik ezt az elvet követték Immanuel Kanttól Albert Einsteinen át Alfred Nobelig, vagy a képzőművészek közül Csontváry Kosztka Tivadar és Pablo Picasso is ilyen volt, de ami a kiállítás szempontjából érdekes, hogy bár akadnak olyan jó példák, mint Mahátma Gandhi vagy Martin Luther King esete, a pacifizmus szinte soha nem tud érvényesülni. Ám ez nem ok arra, hogy elnyomjuk a pacifista hangokat! Nem könnyű, mert a militánsok mind a két oldalról bántják a békepártiakat, azt képzelve, hogy a „másik” oldalt támogatják. Nem örülök ennek, de együtt tudok élni vele, mert én is pacifista vagyok, s nekem jó érzés megtapasztalni, hogy műalkotások mennyivel árnyaltabban képesek tematizálni a háború és a béke kérdését, mint ahogyan a közbeszédben megjelenik.
