Tom Wolfe: Vérzivatar, Athenaeum Kiadó 2013, 724 oldal, 3990 Ft
Vannak regények, amelyeknek a sztorija unalmas, és ehhez méltón szarul is vannak megírva. Vannak, amelyek törik a történetet, de folyatják a mondatokat. Vannak, amelyeket mintha majmok gépeltek volna, korántsem 500 évig, mégis összeáll valami érthetetlenül izgalmas, és nem mehetünk el szó nélkül a legszerencsésebb együttállás mellett, amikor a sztori és a mondat egymást egészítik ki és múlják felül. Tom Wolfe könyve ilyen és mégsem. Egyszerűen nem jövök rá, miért lett megírva. Helyesbítek: miért kellett nekem elolvasni.
A Vérzivatar tomboló ötletzuhatag,
ami a mondatok szintjét érinti. Más tollforgatóknak egész életükre nem jut ennyi ötlet, mint amennyit Wolfe egy-egy fejezetben kiforgat a fejéből. Ismétlések, hangutánzó szavak, belső monológok és kommentárok színesítik ezt az egyébként is sok színben vibráló regényt. A történet ehhez képest kicsit komótosabban halad, de ezt nem nagyon érzi az olvasó, mert a legapróbb, legmeghittebb jelenet is olyan tuningot kap, hogy a következő oldalakon is visszhangzik.
A helyszín Miami,
a népek és költői képek olvasztótégelye, ami olyan forró, hogy szereplőink folyamatosan olvasztják is le magukról a gátlásokat, a ruhákat, egymásra rakódva csupaszodnak a történetek, ahogy jutunk előbbre. Sok a szál, de jó ritmusban adagolva, pont annyi az új idegen név, hogy még meg lehessen nevezni, pedig előkerülnek kubaiak, oroszok, francia eredetű amerikaiak, feketék stb. Miközben fejesek és nagyhatalmúak után nyomozunk, meglátogatjuk a kubai gettónak csúfolt városrészt, luxusebédeken veszünk részt orosz oligarchákkal, és luxusorgiára juthatunk be, megismerhetjük, hogyan érzik magukat a kisemberek nagyok között és a nagyemberek kisemberként, a mondatok, az ötletek pedig pörögnek, pörögnek, csip-csup ügyek oldódnak meg és fonódnak össze nagyobbakkal, miközben folyamatosan tartunk a… A könyv vége felé?!
És mintha itt érezném a problémát.
Kapunk egy kellemes keresztmetszetet Miami életéből, belelátunk picit a rendőrök és az újságírók munkájába, de az egészből mintha nem kerekedne ki semmi. Csak (?) egy rendkívül élvezetes folyó szöveg egy újságírótól, aki remekül ír. A fordítás zsenális, elég nehéz lehetett ezt a nyelvet átültetni magyarra, hogy ne döcögjön, ne legyen tele hunglizmusokkal, ugyanakkor óriási kérdőjel jár a címért, mert ebben a regényben zivatarok még csak-csak akadnak, de vér nem sok. És ez még csak nem is hátránya a szövegnek.
Ha jobban belegondolok, hiányzik, hogy olvassam ezt a könyvet! Lehet, hogy csak nem kell mindennek mindig jelentést és jelentőséget tulajdonítani.
