Több szempontból is rendhagyóra sikeredett a BUPAP május 23-i sétája. A túra lerövidítésére azért volt szükség, hogy az érdeklődök, a gyalogos városnézés utolsó állomásaként, részt vehessenek a Lengyel Intézet 75. születésnapja alkalmából készített murália átadó ünnepségén. Ez még akkor is tiszta sor, ha a sétát nyugodtan előrébb lehetett volna hozni egy órával, végtére is tartalékolni kell az energiát a rendezvény többi programjára, a Platán Galéria kiállításaira, a sörkóstolásra és az estébe nyúló koncertekre is. Az viszont sehogy sem fér a fejembe, hogy hirtelen miért csappant meg ennyire az érdeklődés a városi séta iránt, és hová tűntek a Street-art Múzeum látogatói. Hogy aztán a szokatlan, kora délutáni időpont, a tikkasztó hőség vagy a mérsékelt kommunikáció ennek az oka, arra nem jöttünk rá, de négyen is nekivágtunk a városrész felfedezésének, a séta élén Somogyi-Rohonczy Zsófi művészettörténésszel.
Zsófival egyébként szerencsénk van. No nem azért, mert a kis létszámra és az ünnepi hangulatra való tekintettel egy árva petákot sem fogad el a szabadtéri tárlatvezetésért, sokkal inkább azért, amiért nemcsak felkészülten, de lelkesen és az utcai művészet iránti elkötelezettséggel kalauzol el minket az ún. zsidónegyed, vagyis a Király utca, a Károly körút, a Dohány utca és a Kertész utca által határolt terület sűrűjébe. A séta egyik első állomása a Kazinczy és a Király utca sarkán található játszótér minden bizonnyal sokak számára ismerős óriási falfestménye. A méretes muráliával kapcsolatban abban maradunk, hogy inkább tűnik köztéri dekorációnak, semmint műalkotásnak, ennek azonban különös pikantériát ad, hogy az élénk színű tájkép ugyanannak a Neopaintnek az egyik korai munkája, mint a Klauzál és a Wesselényi utca találkozásánál nyújtózkodó, a lengyel-magyar barátság jegyében fogant óriási tölgyfák. Látszik ugyan a különbség, hisz a gyökerek egymásba kapaszkodása és összefonódása révén – még ha egyszerű szimbolikával is, de – fontos üzenetet hordoz, ugyanakkor látszik a hasonlóság is.
Miközben a játszótéri falfestményre merőlegesen, egy kevésbé szerencsés épület tűzfalából a PNC (Pride Not Crime) három betűje emelkedik ki alig észrevehetően. A taget ráadásul nem utoljára látjuk a séta során, hiszen az átalakított ereszcsatornán ismét felbukkan – csapadék híján is tetszetős, de esővízzel telve olyan benyomást kelthet, akár egy függőkert. A graffitiket sokszor éri a rongálás vádja, de ez nem igaz az ereszcsatornára, és nem igaz a koszos ablaküvegbe maszatolt jelekre sem, amik egyetlen tisztítás után eltűnnének, csak éppen ez senkinek sem jutott eszébe az elmúlt egy évben. Nem úgy a találóan Mumus névre hallgató kocsma bezáratása, ahol az utcán alkotó művészek összegyűltek, de persze megérte, mert az üresen álló, roskadozó ház sokkal kevésbé csúfítja el az utca képét, mintha élet folyna benne. Pedig legtöbbjük nem azért csinálja, hogy nyomot hagyjon maga után, hanem azért, hogy kritikát fogalmazzon meg, mint ez a reklámhirdetésnek álcázott kiáltvány is:
Megunta, hogy szemét gázkészüléke évekkel a garancia lejárta után is tökéletesen működik? Elege van belőle, hogy soha nincs vele semmi gond? Már több úgynevezett szakértő próbálta tönkretenni, de valami csoda folytán még mindig üzemel? Idegrohamot kap tőle, ha nincs gázszag és mindig elég meleg a víz? Ön is úgy érzi, mintha titokban figyelné a készüléke? Hívjon! Jövünk. Elrontjuk.
Ezek az alkotások együtt változnak a várossal, hiszen annak szerves részét képezik, miközben a gyanútlan járókelőnek talán fel sem tűnnek. Huszti János utcakiállításának például a közterület-felügyelők vetettek véget, az egyik képe viszont valahogy megúszta, és pénteken még ott volt a helyén. El biztosan nem lopják, mivel azt nem lehet, legfeljebb hazavinni. Aztán persze az ellenkezőjére is akad példa, ha ugyanis az egykori parkolóból, ahol fali rajzok készültek, romkocsma lesz, akkor az rögvest elkezd kiállítótérként is funkcionálni. A leggyakoribb eset azonban mégis az, amikor egyszerűen csak nem vesszük észre: a művészet a lábunk előtt hever.
Már önmagában az az elképzelés is nagyon erős és inspiráló, ahogyan a kövek kirajzolják Budapest térképét, mintha csak egy hatalmas, egykor egységes és szilárd márványkő tört volna darabjaira, de zseniális attól lesz, hogy a fűmagokat pontosan ott vetették el, ahol a főváros zöldövezetei találhatóak. A műalkotás pedig innentől kezdve önálló életre kel, és azt modellezi, hogy miként tesszük tönkre a saját környezetünket. De azért nagyszerű látni, hogy közben épül-szépül a város.
