Életem legjobb része volt a legrosszabb
– Gondolt már arra, hogy elutazik messzire?
Bertát először megdöbbentette a sebész kérdése, aztán jött a szokásos villámcsapásszerű érzés, amikor megértette: ugyanazt gondolja ez a doki is, amit a többiek szoktak, csak ő még bunkóbban közli. Nem hiszi el neki, hogy beteg. Csakhogy ő már nem az a nő, aki ilyenkor megszégyenülve támolygott ki a rendelőből, dühösen és megalázottan, és már akkor sírt, amikor átlépte a küszöböt.
Észrevétlenül változott meg az évek alatt, fordult át a belé nevelt alázat ellenállássá, megvetéssé – mindenkivel szemben, akinek a neve előtt ott volt a „dr”.
– Milyen messzire kell ahhoz mennem, hogy itthon hagyjam a hasfájásomat? – kérdezte Berta szándékosan naiv arckifejezéssel, holott legszívesebben felugrott volna és fojtogatni kezdi a dokit.
– Maga viccel? – kérdezte megütközve a sebész, és Berta érezte, ahogy szétárad a testében az öröm.
A buszmegállóhoz érve eszébe jutott az orvos pillantása. Tetszett a dokinak, lopva a szoknya alól kivillanó lábát nézte, amikor azt hitte, Berta nem látja.
„Ha nem kórházban vagyunk, hanem egy bárban, talán leszólít” – futott át az agyán. Az ötlet igazából ekkor született meg.
– Tudja, az ilyen krónikus fájdalmak hátterében gyakran magánéleti problémák állnak. Nagy műtéteken esett át, próbálja meg feldolgozni – visszhangzott a fejében. A sebészek szokásos elmélkedése az ő pszichés állapotáról. Naná, hogy nincs jól – ki lenne, ha folyton fájna a hasa? Igen, azt kellett volna mondania akkor, 20 évesen, hogy „Nem egyszerűen fáj a hasam – hanem szerintem haldoklom”. Kikérte volna magának az orvos, aki a három nap alatt kétszer beszélte le a szüleit arról, hogy kórházba vigyék.
„Kellett volna” – a 22 év alatt meggyűlölte a szószerkezetet, babonásan kerülte. A fájdalom az élete legfontosabb részévé vált: egyáltalán nem emlékezett, milyen nélküle élni, nem tudta felidézni. Irigyelt mindenkit, aki szerint a bűn az, ha a kipécézett srác nem jön el a randira.
Az éjszakákon, amiket csak egy kád forró víz tett elviselhetővé, nagy felismerésekre jutott: a bűn olyasmi, ami nem csak ront valaki életén, hanem aminek következtében az áldozat régi élete egyszer s mindenkorra eltűnik.
„Bocsáss meg nekik” – rég kiiktatta azokat, akik ilyeneket mondtak. Megtanult kedves, nyugodt arcot vágni, amikor kórházba ment, de igazából rettegett, amikor orvosok, ápolók közelébe került: félt tőlük, jobban, mint bármitől a világon.
Egy balesetről szóló cikk aztán megváltoztatott mindent. Emberek százai kommenteltek a robbanást túlélő nőről, aki napokat töltött a romok alatt. Örök traumáról írtak együttérzően, és túlélőnek nevezték. Ő meg nem csak hogy nem számít túlélőnek a valahogy túlvészelt hashártyagyulladásával, de még csak betegnek sem. Pedig húsz éves kora óta valaki másnak az életét éli ahelyett, hogy utazna, táncolna meg szexelne. Több mint az élete fele telt már el így, mert túl szép, túl szőke és túl fiatal ahhoz, hogy beteg legyen.
„Életem legjobb része volt a legrosszabb” – erre a mondatra ébredt a cikk olvasásának éjszakáján. Másnap reggel rájött, hogy mi a megoldás. Egész nap véleményeket olvasgatott a különböző sebészekről, kinézte az elsőt, aki a net szerint nőtlen és kellően fiatal ahhoz, hogy bekaphassa a horgot – majd elment a szakrendelőbe, hogy megnézze magának.
Napokig követte mindenfelé, már tudta, hol lakik, hová jár squasholni heti kétszer, és melyik a kedvenc sörözője. Két héttel később aztán egyik este a legcsinosabb ruhájában hagyta el a lakását – hódítani indult, mert ez az egyetlen esélye arra, hogy meggyógyuljon. Találni egy orvost, aki beleszeret, és ezért meg akarja gyógyítani őt.
Nem érzett szégyent, amikor leült a pultnál, pár széknyire az orvostól. A szíve hevesen kalapált, mert érezte, hogy a férfi figyeli őt. Észrevette. Igyekezett nyugodt maradni – akkor is, amikor a sebész finoman rámosolygott. Bingó – gondolta, és próbálta elrejteni az apró könnycseppet, ami a szeme sarkában rebegett. Mert de, mégis szégyellte, amire készül. De néha az embernek nincs választása.
