Larry, egy vidéki srác
A XXI. századi magyar film kapcsán két dologtól szokás tartani:
1. hogy az alkotók kizárólag Budapestet ismerik, s ezért újra meg újra a pergő vakolatú, körfolyosós-gangos bérházak vagy a paneltömbök által közrefogott, rozsdálló játszóterek világát leszünk kénytelenek bámulni,
2. hogy a filmesek „lemennek” vidékre (Budapestről nézve Esztergom is lefelé van), hogy a gyarmatosítók szemével láttassák a nyomor romantikáját, esetleg a hétköznapok valós és égető problémáiból – például az örökzöld alkoholizmusból – facsarjanak ki bagatell, operetti műhumort…
Nos, Bernáth Szilárd első mozija a vidékek vidékén, Borsod megyében játszódik, abban a városban, amely a rendszerváltás talán legnagyobb, de egész biztosan leghírhedtebb vesztese: Ózdon. Ha ez önmagában még nem volna elég ijesztő, a film rövid ismertetésében az alábbi olvasható:
„A juhászként tengődő, 21 éves Ádám magának való vidéki fiú, aki szégyelli dadogását…”
Ajaj! – csúszik ki kelletlenül, és már látjuk is magunk előtt a kucsmában-subában pásztorbotra támaszkodó legényt, amint a Gömöri-Hevesi dombság szelíd lankáin, a jobb híján nyájas közönség előtt igyekszik gördülékenyebbé tenni… a flow-ját! Az ismertető ugyanis ekképp folytatódik:
„…Feszült, mégis meghitt hidegségben él egykor erőszakos, mára a vallásban menedéket lelt és megszelídült édesapjával. Ádám egészen addig nem találja a helyét, amíg rá nem ébred, hogy a rapzene segítségével – Larry művésznéven – kifejezheti magát, és szembenézhet a tehetetlenségből fakadó frusztrációival.”
Aggodalmunk fokozódik. Mostanra nem csupán a sztereotípiák, de a klisék is felsorakozni látszanak, s már-már el is menne a kedvünk az egésztől, mikor bevillannak a valóságban tapasztalt, eleven közhelyek, a hipp-hopp felemelkedő kelet-magyarországi srácok, akik a kukásautó hátsó fellépőjéről elrugaszkodva teltházas budapesti fellépésekig szárnyaltak. Motoszkálni kezd a kíváncsiság: vajon az élet temérdek, ám annál illékonyabb közhelyéhez képest mégis mit mutathat nekünk a rímfaragó juhász története?
Kellemesen nem, de pozitívan csalódtunk, sőt! Körülbelül félórányi gyanakvó méregetésbe telt, mire végleg levérteztük magunkat, ezt követően zsibbadó kiszolgáltatottsággal meredtünk a vászonra. Hallhatóan nem voltunk egyedül ezzel – ritkán tapasztalni ekkora csendet egy csaknem degeszre tömött nagyteremben.
A történet erőssége leginkább két tényezőből áll:
1. Bernáth Szilárd minden bizonnyal jól ismeri a cselekmény közegét, ha nem is azért, mert odavalósi, hát azért, mert vette a fáradtságot tanulmányozni azt, méghozzá ítélet, stigma és elfogultság nélkül. Ózd világa, bár szegénységet és tolvajlást is tartalmaz, mégsem a nyomor és a bűn csimborasszójaként jelenik meg, s még csak nem is a maga fizikai általánosságában, sokkal inkább eleven metaforaként, a statikusság, a röghöz kötöttség manifesztációjaként – mint afféle otthonos börtön.
2. Bár a kelet-magyarországi sors nehézségei határozott hangsúlyt kapnak, a szerző mégsem ezekre alapozza a drámát. Larry küzdelme rendkívül személyes, elsősorban nem az őt körülvevő világgal áll konfliktusban, hanem zsarnok édesapjával, avagy mindazon általa okozott traumákkal, melyek elbarikádozzák előle az önkifejezést, a benne szunnyadó igazságot. Az igazság pedig az, hogy Larry új életet akar kezdeni, maga mögött hagyni Ózdot, az apját, és mindazt, amit osztályrészül kapott.
Larry dadogása nem csupán mellékes, színesítő karakterjegy, Larry dadogása a történet leglényegét rejti magában. Absztrakt értelemben a hős apja egyenlő a traumával, a trauma pedig egyenlő a kifejezés képtelenségével, a dadogással. Ahhoz, hogy Larry felülkerekedjen a traumán, szembe kell néznie az édesapjával, amihez azonban le kell küzdenie a trauma következményét, a szavak görcsös elakadását. Ez utóbbi ráadásul az önmegvalósításban is akadályozza, hisz egyéb perspektíva híján rapperként igyekszik kitörni az örökségül kapott fogságból. A konfliktusok egymásba kapaszkodnak, roppant gordiuszi csomóvá sűrűsödnek, Larry pedig szakadatlan kutatja a pengét, amellyel átvághatná azt. Lélegzetvisszafojtva szorítunk neki.
Zalai Szilveszter
