Grecsó Krisztián: Megyek utánad; Magvető Kiadó, 2014
A Megyek utánad „egy arra tett kísérlet, hogy elmesélhető-e egy ember élete szigorúan a kapcsolatain keresztül”, fogalmazott Grecsó Krisztián a regény Katona József Színházban tartott könyvbemutatóján, ami alapvetően igaz is, de ennél azért nyilván többről van szó. Hiszen mire az olvasó végigkíséri Darut, a regény főhősét a felnőtté válás útján, addigra Daru nemcsak saját magát fedezi fel és fogadja el olyannak, amilyen, de otthonosan mozog a Viharsarok minden szegletében és a női lélek zegzugait is alaposan feltérképezi.
Annyira jó, hogy majdnem rossz,
próbálja szavakba önteni Daru húsz év távlatából, hogy mit érzett akkor, amikor Eszter először mutatta meg neki a tangabugyiját, de ugyanez akár a regény kétharmadára is vonatkozhatna: annyira jó, hogy majdnem rossz. Egy naiv, egyoldalú gyerekszerelem keserédes történetével és A pál utcai fiúk hangulatát idéző kalandokkal indul a Megyek utánad – bár az Alföldön egy kicsit nagyobb a grund. Daru nem elégszik meg Lili barátságával, Eszternek viszont azért nem tud ennél sokkal többet adni, mert saját kételyeivel és sértődékenységével van elfoglalva. A dacos kamaszkor tragikus hirtelenséggel ér véget, Daru letargiába süllyed, ahonnét a kollégiumi hétköznapok szabadsága-szabadossága és Petra őszinte ragaszkodása sem képes kirángatni. Közben elszalad a főiskola három éve is, s Daru hiába kapaszkodik Sárába, a lány olyan, mint a kábítószer – annak minden bódulatával és mellékhatásával együtt.
Az ölelés sohase jön magában, az ölelésnek mindig van vendégoldala, oldalkocsija, batyuja, zacca, az ölelés sohasem önmagát jelenti, megalázást, uralkodást, odaadást és alázatot jelent. Daru ezt nem tudja. És azt sem, hogy azért is van ez így, mert Sára túl jó nő hozzá. Mindezt később érti meg, amikor már az is előfordul, hogy ő túl jó valakihez.
A regény első, humorral, fájdalommal, vággyal és féltékenységgel teletűzdelt, végig jó ritmusban tartott kétszáz oldala valósággal átgázol az olvasón, pedig a dél-alföldi helyszíneken érdemes szétnézni és hosszabban elidőzni. A szerző ki ugyan egyszer sem mondja, s erre már-már kínosan ügyel, de a Center diszkóval és a kendergyárral Szegvárra, a strandot övező ligettel és a francia pékséggel Szentesre, a Körös-torokkal pedig egyértelműen Csongrádra utal. Grecsó Krisztián is hasonló életutat jár be, az önéletrajzi érintettséghez tehát kétség sem fér, ráadásul a történet végén Daru már harmincnyolc éves, akárcsak Grecsó, aki május 18-án ünnepelte a születésnapját, éppen aznap, amikor a Megyek utánad fentebb említett kötetbemutatóját tartották.
Mindez azonban nem azt jelenti, hogy önéletírásként kellene olvasni a regényt, épp ellenkezőleg: a helyszínek azért valódiak, mert a Megyek utánad élethelyzetei is azok, ugyanakkor a településnevek elhallgatásával az írónak sikerül elérnie, hogy a hamisítatlan vidéki környezet egyszersmind általános érvénnyel és jelképes erővel is bírjon. „Az egész porszagú, réveteg Alföld ilyen”, számol le egyszer és mindenkorra Daru a fóliasátorba fulladt romantikával, s bár Joshi idegen szemlélete jócskán átitatódik Grecsó lokálpatriotizmusával, az alábbi részlet még így is a szerző – ahogyan Sántha József fogalmaz a Mellettem elférsz kapcsán – prózaírói virtuozitásáról árulkodik:
Műszaki mérnökként dolgozott, és az életéről úgy gondolta, hogy érdemes a mágneses vasút lebegési problémáira szánni. Arra kell használni a napokat, hogy kiderüljön velük, hogyan száguldhat négyszáznál is többel a mozdony. Késő este volt, munka után nem ment haza. Egy éjjel-nappali lemezboltban belehallgatott egy reprint Bartók lemezbe. […] Másnap a metróban meglátta a Körös-parti város néptáncegyüttesének plakátját. Nincsenek véletlenek, erre gondolt, amikor beért a laborba. Megnézte a térképen, hol van Magyarország. […] Két nap múlva felmondott. Az élet nem azért van, hogy vonatok menjenek benne gyorsan.
A regény utolsó harmada már jóval megfontoltabb tempót diktál, hiszen Daru, aki nemcsak a regény főszereplője, de egyben a harmadik személyű elbeszélője is, egyre közelebb kerül az történetmondás pillanatához, vagyis ahhoz, hogy élő, egyenes adásban közvetítse önmagát. Az előzékeny, olvasóbarát elbeszélés továbbra is megmarad, de a kurzívval szedett függőbeszéd egyre mélyebben ágyazódik be a főszövegbe, ha tehát a narráció nem is változik, a szereplői és az elbeszélői tudat közeledése mégis ezt az érzetet kelti. Daru ritkábban látja magát kívülről, az előreutalások is el-elmaradoznak, és szépen lassan megérkezünk a jelenbe, ahol Lili, Eszter, Petra, Sára, Adél és Gréta közeledése után most már csak Juli van – egyszerűen és magától értetődően. A fejezetcímek persze jó előre jelzik a végkifejletet, de a kérdés – mint mindig – ezúttal is az, hogy sikerül-e feldolgozni és elengedni a mára mázsás súlyokkal nehezedő tegnapot.
Grecsó Krisztián sokat tud az életről,
és nem fél attól, hogy lesznek, akik az új regényére is a szórakoztató irodalom címkét aggatják majd. Egyrészt azért nem, mert egy 12-13 éves, kamasz fiú számára bizony kardinális kérdés, hogy mikor kezd el szőrösödni a lába, és igenis meghatározó élmény, amikor a vékony pamutnadrágon keresztül először sejlik fel a padtársa puncija, és lehet, hogy a Tini nindzsa teknőcök óvodásoknak szóló, erőszakos, buta mese, de a mai napig emlékszem, ahogyan reggelente kipattantam az ágyból a főcímre:
Másrészt azért nem, mert az önfeledt mesélést időnként metszően pontos, fájóan valóságos jelenetek billentik ki az egyensúlyából. Ilyen az, amikor Daru a részeg apját hallgatva „bólogat, nem szól, hátha így könnyebben szabadul”, és ilyen az a fagyott légkör is, amivel Petra szülei fogadják a fiút még hónapok elteltével is, így hiába szeretné otthon érezni magát, idegen marad. Mindez, a csupasz láb és a bevágó nadrág, a tántorgó apa és a feszengő család jól megfér egymás mellett, hiszen a Megyek utánad laza természetességgel és kíméletlen őszinteséggel beszél arról, hogy milyen volt fiatalnak lenni a 90-es évek derekán. Daru én vagyok, ismeri be a narrátor, de én is Daru vagyok, aki ezeket a sorokat írom, és te is Daru vagy, aki olvasod. Daru belőlünk van. Mindannyiunkból.
