Ez az írás Baranyai László: Nők című kétkötetes körregényéből egy részlet. A baranyai-laszlo-iro.hu/ honlap „Megrendelés” menűpontjában a vásárlásáról találni információkat. Mivel a mű felnőtt tartalom, a vonal után csak akkor olvasd, ha elmúltál 18 éves. A könyvről itt írtunk kritikát.
1.
Kállay Jutkával érettségi előtt volt egy rövid kalandom, azaz csak lett volna, ami azért nem teljesedett ki, mert én elég töketlen voltam. Nagyon határozott és célratörő lány volt, történelemből és magyarból az ő dolgozatai voltak a legjobbak, és ha a valamelyik tanárunknak pár percre el kellett hagyni az osztálytermet, őt bízták meg, hogy tartson rendet. És szép is volt; csak nem nagyon látszott rajta, annyira feszült, erőszakos volt az arca. Egyszer elhívott magával egy buliba, csakhogy mire észbe kaptam, hogy nemcsak ölelgetni, csókolgatni kéne, már egy másik sráccal volt nagy beszélgetésben. Mindössze egy alkalommal sikerült az egyik mellét kiszabadítanom a melltartójából, de ez is inkább úgy történt, hogy ő kivette, és mint egy anyuka, a szájamba adta. Arra emlékszem, hogy
a bimbója udvarából kiállt egy fekete szőrszál.
Ez nekem akkor, bevallom, eléggé furcsa, sőt, visszataszító volt. Azóta biztos volt ideje letépni vagy kiszedetni. Most, amikor egy mozi előcsarnokában újra találkozunk, felfigyel rám, s bár egy pasival van, a munkahelye közlésével, s félreérthetetlen mosolyával a tudtomra adja, hogy felhívhatom. Egy Spicc című újságnak a lapmenedzsere – ez áll a névjegykártyáján.
Ez a Spicc egy elég ócska bulvárlap, de – kétségtelen – népszerű. Elég csak a címlapját megnézni, tele van az ilyen-olyan celebek igazi vagy kreált műbalhéival. De engem nem a lap, hanem maga Judit érdekel – elegáns, határozott és kihívó nő, aki mellett a pasija úgy fest, mint egy trehányul a fogasra akasztott felöltő. Én Rékával vagyok, aki mindennek mondható, csak unalmasnak és átlagosnak nem, ráadásul elég flegmán viselkedek vele; érzékelem, hogy a barátnőm ottléte és hozzám idomuló viselkedése szinte felajzza őt. Nem lehetek akárki, ha egy ilyen csajjal vagyok. Miért van az, hogy a nőknek földöntúli boldogságot szerez, ha egy pasit el tudnak csábítani egy másik nőtől?
És minél jobb az a nő, annál nagyobb a boldogság. Máskor is előfordult már velem ilyen. Persze, én magam, azaz mint az a pasi is számíthatok, akivé a tizennyolc éves kis hülyéből pár év alatt sikerült lennem. Kétségtelen, úgy megjelenésben, mint viselkedésben – úristen, mennyi kínlódás van ebben – sokat léptem előre; csakhogy
ez az előrelépés nem visszalépés-e?
A baj csak az, hogyha visszalöknének abba az állapotba és abba az időbe, amiben sokkal nyitottabbnak és bizakodóbbnak éreztem magam, fogalmam sem volna, merre induljak el. Azon az úton, amin most járok? Vagy egy másikon, egy nehezebben járhatón, de több sikerrel kecsegtetőn? Mentem volna jogra a bölcsészkar helyett, és nem régiségekkel foglalkoznék, hanem mondjuk ingatlanügyekkel? Tengerhajózással? Vagy maradtam volna bölcsész, irodalomtörténész, és a Berzsenyi és Kölcsey között felszikrázó maszkulin–feminin ellentét okait vizsgálnám? Ezen, ha érdemes is elgondolkodni, nem most, a mozi előcsarnokában kell.
Másnap felhívom Jutkát, megkérdi, hogy szombat estére szabaddá tudom-e tenni magamat. – Szabaddá, persze – mondom neki.
– És a barátnőd nem fog akadékoskodni?
– Nem fog – felelem.
– Aztán csípd ki magad – mondja végül – rendes népek közé megyünk.
Valami félhivatalos banzáj, amire elvisz, lassan rájövök, hogy a lapja, a Spicc rendezvénye, alighanem a támogatók számára rendezett eszem-iszom. Kaja-pia doszt, még Grand Marniert is találok, ami pedig ritka madár az efféle bulikon.
A büféfülke mellett áll, a kezében tartott tányérkáról franciakrémest kanalaz.
– Kérsz? – kérdi tőlem.
Átveszem a sütemény, megpróbálom kézzel megfogni, de ügyetlen vagyok, belenyúlok. A mutatóujjam krémhabos lesz. Látja, hogy senki sem figyel ránk, lehajol, gyorsan a szájába veszi és
leszopja ujjamról a krémet.
Aztán felegyenesedik és cinkosan rám nevet.
Mindenhol az aznapi újságok vannak kitéve. Két ismert énekes is fellép, egy férfi és egy nő, alighanem az életben is egy párt alkotnak, elég hosszan ott vannak, időnként dalra fakadnak, hálaisten, korántsem olyan borzalmasak, mint a tévéműsoraikban. Egy, aztán még egy politikusra is felfigyelek – ezek meg mit keresnek itt? próbálom megfejteni, aztán mikor – nem hiszem, hogy tévednék – hostesseket is látok; nem afféle sarkiakat, hanem csinos lányokat, már tudom is a választ.
Judit bevisz, bemutat néhány számára fontos embernek, és amikor látja, hogy egyedül is elboldogulok, lelép tőlem. Amikor egy fickó megkérdi, hogy mit szólok a Szolter Kálmán balhéjához, gyorsan leemelek egy lapot, és megnézem, hogy az újság mit szól hozzá. Hát, elég szigorúan ítéli meg, hogy egy kolleganőjével csalja meg a várandós feleségét; mikor legközelebb szóba kerül a téma, már én is közbe tudok hümmögni. Ha magánemberként tenné ezt, sem lenne szép, de mivel egy alapítványi iskola igazgatója, akár az eltávolítása is kezdeményezhető.
Egyszercsak Judit jön oda hozzám, elnézést kér a beszélgetőpartneremtől, hogy elrabol, kézen fog, és maga után vezet. Egy oldalajtó előtt állunk meg, benyit. Belép és gyorsan maga után húz. Felkapcsolja a villanyt – egy kis raktárban vagyunk, amibe székek és asztalok vannak bezsúfolva, egy széket szorosan az ajtó elé rak, a háttámlájával kitámasztja a kilincset, hogy még csak meg se próbáljanak belépni,
leül, engem maga elé von, és a sliccem zipzárját kezdi lefelé húzni.
– Segíts! – mondja.
Segítek, alighogy a farkam kiszabadul, már a szájában is van, és szopja.
A helyzet adja, de azon felül is érzem, hogy gyorsnak kell lennem és határozottnak, nem várhatok arra, hogy a szája, a feje mozgása szerezzen egyre fokozódó kéjérzést; szinte kikényszeríti, hogy megragadjam a haját, és mintha megerőszakolnám, a fejét rángatva erőteljes mozdulatokkal minél gyorsabban a torkába élvezzek.
Hú! – ocsúdok fel utána – ez nem volt semmi.
Egy nagy slukkal lenyeli a gecimet, papírzsepivel megtörli a száját, megigazítja a haját is, elhúzza a széket, kiles.
– Gyere utánam – mondja, aztán kilép. Elégedettnek látszik, elérte, amit akart.
Senki sem vett észre, senki sem hiányolt minket. Engem pláne nem.
Sétálgatok, az italosfiútól kérek egy whiskyt szódával, jól érzem magam. Ilyen bulira bármikor eljövök. Egy szőke bula nagyokat vigyorog rám, fogadok, azt hiszi, hogy én is valamiféle potentát vagyok; Judit szerencsére odakerül hozzám, megkérdi: – Ha ennek itt vége, feljössz hozzám?
– Persze – mondom. – Felmegyek.
Megyek is. Szép kis lakása van, a Gellérthegy aljában, kétszobás.
A parázna élvezés után felkészülök egy ugyancsak parázna, de hosszú és kiadós szeretkezésre – mekkorát tévedek!
Nem abban, hogy rátalálok életem végzetére, hanem abban, hogy akire rátalálok, az
nem az, és nem olyan, amilyennek hiszem.
