Óriási por. Megállok a terepjáróval, leállítom a motort. Hol okádja a kombájn a szecskát? Ott van, látom, nem állunk, fasza, halad a meló. (Hartay Csaba agroprózája, második felvonás)
– Mennyi?
–
– Lófasz súlyok ezek, Gergő.
– Nekem mondod? A Lineár táblából 8-9 ezreket hoztak be. A csövek, tudod.
– Bazmeg, két hete ez megy, ez a kurva siránkozás, hogy nincsenek csövek. De ha nincsenek, akkor sírunk, mi mást tehetünk, röhögni nem tudunk. Olyan ára lesz a kukoricának, hogy pláne ihaj. De ez van, illetve nincs. Vedlik a pulikutya, érik a kukorica, jaj, de régen silóztam – dúdolom magamban az átköltött Horváth Pista klasszikust.
– Hány napig nyomjuk még? – néz rám kerek szemekkel Gergő.
– Péntek estére kész, ha nem döglik be a kombájn. De legkésőbb szombat dél. Mert sose lehet tudni. Annyi kibaszott alkatrész van egy ilyen dögön, tudod, hogy szinte minden másnap beszarik rajta valami. Amire teremtették, ez is abba döglik bele.
– Imádkozzunk, hogy neszarjon be rajta semmi. Szombat este Gyulára akarok menni a haverokhoz bulizni. Addig csak vége lesz. Azért kurva hosszú volt. Vagy lesz. Vagy nem is tudom – sóhajt nagyot Gergő.
– De ki lehetett bírni, nem?
– Hogyne, ne viccelj, nem szakad meg az ember mérés közben, van is áram a mázsaházban, ment a laptopról a sok film, elvoltam. De azért csak itt kell lenni reggeltől estig. Vannak idegesítő órák. Ja, és kösz a könyvet, elolvastam közben – nyújtja felém Gergő Szvetlena Allilujeva: Húsz levél egy jóbaráthoz című kötetét.
Óriási por. Megállok a terepjáróval, leállítom a motort. Hol, merreokádja a kombájn a szecskát? Ott van, látom, nem állunk, fasza, halad a meló.
– Mi, Karcsi?
– Mondjad.
– Semmi, csak kérdem, hogy mennyi még?
– Örökélet, meg egy nap.
– Na bassz.
– Nyugi,
Elindulok a kukoricazabáló fémsárkány felé. A terepjáró rázkódik a kőkemény, hepehupás tarlón. Bent a kocsiban is kavarog a por, ujjnyi vastagon áll a műszerfalon, a légkondi küszködik, minden bezabálta a port. Ezt kéne, a port. Valahogy befogni, felértékelni, eladni. Mindenkivel be kéne kajáltatni ezt a port. Port vegyenek! Port a letarolt kukoricatábláról! Nagyon jó évjárat, csapadéktól gondosan megkímélt por ez. Ízében ott motoszkál a húszfokos kánikulai reggelek keserűje, a déli rekkenők izzadtságzamata, az alkonyok tikkadt csömöre. Ízkavalkád, porkavalkád. Porgazdagság.
– Mi, Karcsi?
– Mondjad.
– A por.
– Ne is mondd. Nyelem két hete, bazmeg.
– Híztál is tőle?
– Kiizzadok mindent, talán még a port is, ezért vagyok ilyen koszos estére, de tartom a súlyom – kacsint mosolyogva Karcsi.
Vissza a mázsaházhoz. Mögöttem végtelen porhurka töltődik a bekötőúton. Szemben egy biciklis jön. Biztos megy böngészni a learatott táblára. Szegény. Nemhogy megetetem porral, de még csövet se nagyon talál majd. Begurulok a mázsához, leállítom a motort. Gergő kijön a délutánra kellemetlenül felforrósodott vasbeton fülkéből.
– Hatig megyünk. Minimum – mondom neki.
– Oké, sima ügy, akkor Szvák még visszafordul, meg Lestyan is.
– Frankó már nem? – kérdem.
– Á, mire őt is megvágná, lenne hét óra, vagy fél nyolc, így is lesz fél hét, mire bejön a kombájn.
– Igazad van. Egy napra ennyi bőven elég. Hány vagonnál tartunk?
-Tizenkilenc – pillant bele Gergő a mázsakönyvbe.
– Gyengusz, baszki. Voltak régen olyan kukoricák, hogy negyven vagon bejött egy nap – motyogom magam elé bámulva.
– Ez már lejátszott meccs – legyint Gergő.
– Csak elég lesz a siló jövő ilyenkorig – válaszolom bizakodva.
Még elkanyarodok a silótérig, megnézem hogy tömörít, taposFradi a nagyelefánt Steyrrel. Majdnem tele a gödör, ilyen tetű aszályos nyárban ez is valami.Utána vissza az irodába. Az órára pillantok.Két perc múlvahat. SMS érkezik. Fater az. Hány vagon? – kérdi. Hány vagon, hány hektár, hány nap még? Ebben a kérdés-Bermudában rekedtünk két hete. Kell pár nap, mire lelkileg is szabadulunk.
{jcomments on}
