A kép birtokosa, a svájci Fondation Beyeler vállalkozott a „gyógyításra”, és annak eredménye július vége óta már az alapítvány Basel közelében lévő, Renzo Piano olasz építész által tervezett múzeumában gyönyörködteti a nagyközönséget.
Három évi munka kellett ahhoz, hogy restaurálják Henri Matisse (1869-1954) késői remekművét, az Acanthes (Akantuszfű) című nagy méretű színes kollázst. Az idős mester élete végén már kerekesszékbe kényszerült és látása is megromlott, de utolsó leheletéig dolgozott: nagyméretű, színes papírkivágásokból készített kollázsokat.
Az idő azonban megviselte a sérülékeny ragasztott papíralkotást. A kép birtokosa, a svájci Fondation Beyeler vállalkozott a „gyógyításra”, és annak eredménye július vége óta már az alapítvány Basel közelében lévő, Renzo Piano olasz építész által tervezett múzeumában gyönyörködteti a nagyközönséget. Az intézményt 1982-ben hozta létre Ernst Beyeler műkereskedő és felesége, Hildy, közös kollekciójuk elhelyezésére. A munka befejezését már egyikük sem érte meg: Hildy 2008-ban, Ernst 2010-ben hunyt el.
A párizsi Le Figaro megfogalmazása szerint a mű „virágnyelven” a szerelmet testesíti meg. Helyreállításának első évében a meglévő anyagot gyűjtötték össze, filmeket és fotókat, valamint néhány korabeli sajtóbeszámolót – így például a Paris Match képeslap egyik riportját. A dokumentációból jól lehetett látni, milyen magabiztosan és szinte gyermeki könnyedséggel játszadozott hatalmas szövetvágó ollóival, gouache festékeivel és a kép különböző alkotó elemeivel a mester 1953-ban, egy évvel 84 éves korában bekövetkezett halála előtt. A párizsi Matisse-archívum megőrizte a képpel kapcsolatos levelezés nagy részét és a kivágások minden maradékát.
A 311X350,4 centiméteres, több mint
A képet több alkalommal összecsavarták és kifeszítették. Nyitott kérdés, hogy a papír hullámzásai és deformációi, amelyeket az Acanthes-ról készített különböző, egyebek közt ibolyántúli fotók mutattak ki, az eredetin már ott voltak-e – azaz kijavítandó hibák-e, vagy a művész által vállalt egyéni jelek. És mi legyen a szakadásokkal és a ráncokkal? „Azt sikerült kideríteni, hogy az Acanthes-t Párizsban, első bemutatásakor állították össze, a keret, a vászon, a nátronpapír és a ragasztó ott forrt egybe” – magyarázta Gross.
Viszont a színes leveleket Nizzában vágta ki Matisse és az ő utasításai szerint erősítették fel azokat műtermének falára. A szénvonalak szintén a műteremben keletkeztek, akárcsak a rajzszegek nyomai, amelyek a különböző összeállítási kísérletekre utaltak, úgyszintén a vízjelek és még a ragasztónyomok is. Mindezeket a jegyeket a mű részének kell tekinteni, ezért a restaurálás során meg kellett tartani őket – hangoztatta a munka vezetője.
A Beyeler-alapítvány 2010 tavaszán létrehozott restauráló műhelyében a látogatók egy üvegfal mögül figyelemmel követhették a helyreállítás fázisait. Láthatták, amint Markus Gross és a másik restaurátor, Stephan Lohrengel a folyamat sikere érdekében maguk is „eljátszották” a Matisse-ra jellemző alkotási folyamatot. A művet biztosító és a restaurálást támogató Nationale Suisse képviselőjének, Dietrich von Franknak figyelő tekintete előtt nem egyszer maguk is színes papírfigurákat vágtak ki, felnőtt, de nagyon komoly gyerekekként – írta a Le Figaro.
„Mindig öröm, ha egy nagy mester valamelyik remekművét eredeti szépségében állítják vissza, márpedig a papír alapú alkotások a legérzékenyebbek az idő múlására, a fényre, a nedvességre – kommentálta a párizsi lap hírét az MTI kérdésére Bálint Ildikó festőművész. – Ezért is állítják ki mindig rendkívüli gondossággal ezeket a műveket, gondosan ellenőrzött légkörű és világítású termekben, korlátozott időkre. Fontos az is, hogy akik belevágnak a munkába, meg tudják állapítani, milyen volt a kép a születése idején és mi változott az idővel. Matisse esetében ezt megkönnyíti, hogy a nagy francia mester a legjobban dokumentált művészek közé tartozik, számtalan forrás áll rendelkezésre alkotásainak keletkezéséről és további útjáról. Mint a francia beszámolóból kitűnik, a restaurálók körültekintően jártak el, minden lehetőséget felhasználtak a feladat minél tökéletesebb megoldására. Különösen méltánylandó, hogy a restaurálás nyilvánosan történt, hogy az érdeklődők az üvegfal mögül bepillanthattak a restaurálás kényes folyamatába, megismerkedhettek annak titkaival.”
Forrás: MTI, a Beyeler Alapítvány épületének fotóját Podmaniczky Szilárd készítette
{jcomments on}
